Még nem olvastam el elejétől végig Esterházy Péter új munkáját, mégis szükségesnek érzem, hogy írjak róla (ún. belső lelki/szellemi szükséglet). Nem is recenziót írok hát, csak jegyzeteimet kapirgálom ide. Amúgy ismerem én a szakmát, tudom, sokan úgy írnak (írunk!) könyvismertetőt, pozitív kritikát hogy el se olvassuk a könyvet (a negatívhoz már inkább el kell). Elég a fülszöveg, valami a netről, ha elő- vagy utószó van, az maga az isteni ajándék, mióta internet van, semmi gond. Fordított mű esetében meg pikk-pakk, két idegen nyelvű kritika alapján jöhet a harmadik, az enyém. Játék a szavakkal, az irodalom játék.

Esterházynak nagy hazai és nemzetközi rajongótábora van,

bevallom, én nem tartozom közéjük, nem vagyok ún. feltétlen, odaadó híve (olyanként olvasni nem tudom, érdekes-e, ha igen, miért s hogy?). Indulását élőben koromnál fogva lekéstem, az ún. prózafordulat ahhoz képest fordul, amit szintén alig ismertem. Retró visszaolvasni az előzményt meg a fordulat műveit pedig valahogy más (az már történelem, irodalomtörténet) – olyan, mint egy focimeccset újranézni, aminek végeredményét is tudod. EP-t persze olvasom – ez minimális elvárás, vagyis kötelező, ha tudni akarod, mi van ma Magyarországon, a világon és azon kívül, mi van a magyar fejekben, s nem csak az övében. Hol nagyon lelkesen, hol kevésbé, de ebben semmi különös nincs, az ember még a legkedvesebb írójának minden munkáját sem olvassa szenvedéllyel (újra). (Thomas Mann, a Királyi fennséget dugd el jól a Varázshegy mögé.)

De amint az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változatot a kezünkbe vesszük, ami eleve tetszetős könyv, mint könyv, mint egy (mű)tárgy, s lapozgatjuk, beleolvasgatunk, máris érezzük: alighanem fontos, ez valamit mondani akar, nem novella, nem regény, nem száz oldalnyi száz történet. Ugyanakkor próza, mert ki van nyomtatva. Eleve, a Márk az evangéliumra utal, rögvest látja a hülye is, és feltűnő, milyen gyakran szerepel benne az Isten szó és hasonlók. A nagy kérdés: Éloi, éloi … elhagyott-e bennünket?

S tudjuk, nem imakönyv ez, vagy poszt-posztmodern imakönyv-dekonstrukció, használati utasítás az élethez, a hithez, valláshoz, pedig az imádkozás is gyakran szóba kerül:

"Rossz, meghalt a nagypapa. A halál rossz. (…) Viszont az öregség csúnya. Meg rossz szagú. (…)"

Hinni kell, imádkozni, különben nyugtalan az ember:

"A nagymama nem, épp ellenkezőleg, nagyon nyugodt. Megnyugtatja az Isten."

Kulcsszavak: halál, ima, Isten, öregség, imádkozás. Szeretet („Ha szeretem, szép, ha nem szeretem, nem szép, von vállat.”) Vagy a rossz és a jó. Alapvető fogalmak, ami nélkül nem lépsz ki az ajtón, nem mész ki az életbe. Moralizálva azért most hozzáfűzöm, hogy dehogynem, ma így megyünk ki az utcára, de ezt csak most mondom, e szent (de miért szent?) pillanatban, lehet, máskor egészen mást mondanék. Az ember (az is meg mi ma? – még mindig ember embernek farkasa?) olvassa (és olvasni, az ma mit jelent?), hogy:

"Meg még az is van, hogy a rossz is jó. Fáj, mégis jó. De jobb, ha nem fáj. Szerintem. Vagyis fönt is, lent is van jó. A lenti jót a Siralom Völgyének hívjuk, ami azt mutatja, hogy ne bízzuk el magunkat."

Jó tanács. Régi, de jó.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szerbhorváth György, Librarius.hu, 2015. január 5.