Ül munkatársunk egy kis kávézó asztalánál, és Centaurival, a titokzatos íróval ismerkedik. Az irodalom tudorai szerint az általa jegyzett Jégvágó az elmúlt év egyik legjelentősebb regénye. A szerzőt viszont senki sem ismeri. Arca és valódi neve rejtve maradt a nyilvánosság előtt.
 
2006 márciusában közölték első novelláját, amely rögtön bekerült a Magvető által kiadott Körképbe. Aztán két kötettel (a Pátosz a káoszban és a Kék angyal cíművel) hívta fel magára a figyelmet. Eleinte úgy vélték: az álnév csupán posztmodern játék, és ismert író, Bodor Ádám, Esterházy Péter vagy Garaczi László állhat a művek mögött. De az érzéki, virtuóz és szemtelen stílus egészen más embert takar.

Találgatom, honnan a furcsa álnév. Az író csak mosolyog, száraz bort rendel. Kalapja alatt villog a szemüvege. A negyvenes évei elején jár, s ahogy mesél, a titokra lassan fény derül.

– Sokan nem értik, miért nem vágyom a dicsőségre, de engem tényleg sohasem érdekelt az írásnak az az oldala, ami a reflektorfényt, a nyilvános szereplést jelenti, és valahogy nem is jutott rá időm. Nem kerestem meg szerkesztőket, írói köröket, ehelyett írtam, több mint húsz éven át. Aztán a legjobb barátom unszolására 2005 végén elküldtem néhány munkámat folyóiratoknak. Az elsőként publikált novellámat, a Flaubert és a divat címűt valójában tizenkilenc évesen írtam.

Egy Balaton környéki kisvárosban nőtt fel, édesapja orvos volt. Amikor megtanult olvasni, mindent leemelt a polcról, amit csak elért. És folyton faggatta a szüleit, árulják el, mi az a zárt genetikai program. Aztán ott volt a légnyomás és a felhők kérdése. A falon ott függött a barométer, és mielőtt iskolába ment, gondosan feljegyezte a mutatott értéket, meg azt, hogy milyen volt a felhőtípus aznap reggel. A játszótér helyett minden szabadidejét az erdőben töltötte. A hajnali sötétben már rajta volt a csizma, vette a hátizsákját, és kint járt a pataknál, leste a vidrát, kereste az őzet, a kócsagot. Az iskola csak ezután jöhetett. Ha vasárnap volt, még télen is kint tekergett a fagyos, havas pusztán.

– Apám is szeretett barangolni, el is vitt magával egyszer-kétszer, de a rendszeres kutatóutakba inkább a könyvek vittek bele. Azért írtam fel mindent, mert láttam, hogy a természettudósok, akikre felnéztem – például Konrad Lorenz –, naplót vezettek, adatokat rögzítettek. Volt egy nap, amikor becsuktam egy könyvet, és tudtam, hogy mindössze négy dologra van szükségem: egy távcsőre, egy határozóra, egy noteszre és egy grafitceruzára. Gyerekként is szkeptikus alkat voltam, mindent ellenőrizni akartam. Hatodikban megtudtam, hogy egy holland tudós azért kapott Nobel-díjat, mert felfedezte a szupernormális ingert. Vagyis azt, hogy a csigaforgató – ez egy tengeri madár – ha meglát egy nálánál kétszer nagyobb tojást, arra is ráül, mert annyira erős benne a költési ösztön. Gondoltam, ez hülyeség. Aztán a mezőn megrendeztem egy kísérletet bíbiccel, és láttam, hogy a tétel igaz.

A középiskolai évek során, amikor a Tonio Krögert olvastam, rádöbbentem, hogy valami olyasmit csinálok én is, mint az írók.
 
Még kisiskolásként indiai utat nyert dolgozatával egy országos pályázaton.

– Delhiben aztán elvesztem az első nap, leszakadtam a csoporttól, nem volt nálam se útlevél, se egy rúpia. Szaladgáltam az utcákon, eljutottam a lepranegyed kellős közepébe, de nem volt időm pánikba esni. Forró volt a helyzet Indiában akkortájt, életveszélyes volt kint maradni éjszakára. Végül megtaláltam a szállodát még sötétedés előtt. Ekkor már remegtem, kijött rajtam a sokk, ijedtemben elszívtam életem első cigarettáját. Egy jéghideg mangóval ünnepeltük az újjászületésemet.

Mire a gimnáziumba ért, az etológián és a csillagászati könyveken kívül helyet kapott olvasmányaiban a szépirodalom is. Az érettségihez közeledve a teleírt füzetek már alig fértek a fiókba. Versek, biológiai megfigyelések, novellák, filozófiai elmélkedések követték egymást.

– Mivel mindig írtam valamit, nem volt olyan pont, amikor elhatároztam volna, hogy holnaptól író leszek. Lételemem lett az írás. A középiskolai évek során, amikor a Tonio Krögert olvastam, rádöbbentem, hogy valami olyasmit csinálok én is, mint az írók.
A pályaválasztás nehéz volt, túl sok minden érdekelte. De a kvantumfizika és az ökológia nem passzolt a lírával, sem az epikával. Végül többféle egyetemre járt: irodalomból, filozófiából, biológiából mélyítette ismereteit. Az egyetem után kipróbálta a tanítást, a tudományos kutatást, aztán évekig kétkezi munkásként kereste a kenyerét. Az egyik legkedvesebb állása volt, amikor rakodóember lett egy hűtőházban.
 
Úgy véli, az irodalmi alkotás nyújtja a legnagyobb szabadságot a világon. A szépirodalomban az ember lehet hegymászó, szerzetes vagy agysebész, bármivé átlényegülhet. Nem úgy, mint a mindennapokban.
 
– Szerettem, én voltam az egyetlen állandó éjszakás. Egyszer mínusz harminckét fokos kukoricából harminchat mázsát zsákoltam be nyolc óra alatt, ez volt a rekordom. Igaz, hogy ínhüvelygyulladást kaptam, de nagyon sokat tanultam az ott dolgozó emberektől. Amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, olvastam egy kis Schopenhauert. Volt olyan könyv, amit úgy írtam meg, hogy mellette napi tizenkét óra fizikai munkát végeztem. Éjfél körül érkeztem haza holtfáradtan, kizsigerelve. Egy órát adtam magamnak pihenésre, de éjjel egykor már az asztalnál ültem és írtam. Reggel nyolcig. Azután aludtam pár órát, és mentem megint rakodni.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Székely Ilona, 168óra.hu, 2015. január 1.