Dragomán György harmadik regényének megjelenését komoly várakozás övezte mind a szakma, mind pedig az olvasóközönség részéről, ami talán nem kis részben a kilenc évvel korábbi opusz, A fehér király sikerének köszönhető. Az új regény több tekintetben is hasonlít az előzőhöz: mindkettő egy fiktív, nevén nem nevezett, de felismerhető Erdélyben játszódik, mindkettőnek egy-egy kamaszgyerek az elbeszélőfőhőse, mindkét történetben találhatók csodás elemek.

Természetesen a különbségek sokkal hangsúlyosabbak: míg A fehér király cselekménye még a Ceauşescu-rezsim idején, a Máglyáé már a diktatúra bukása után játszódik; az előbbi műben egy tizenegy éves kisfiú, Dzsáta, az utóbbiban a tizenhárom éves Emma a narrátor (bár itt jegyezném meg, hogy bennem a legtöbb szava, gesztusa, tette egy két-három évvel idősebb nagylány képét idézte fel), az egyik könyv a szabadság hiányáról szól, a másik arról, hogy miként tanul meg élni meglévő szabadságával az egyén és a közösség.

A legfontosabb különbséget mégis abban látom, hogy a Máglya stílusa jóval kimunkáltabb, egyénibb és érzékletesebb, mint az író korábbi műveiben. Ez a prózanyelv aprólékos, szinte a végletekig részletező leírásokra épül: tárgyak, anyagok, természeti jelenségek, növények, mozdulatok és hangok plasztikus, érzéki megjelenítésére. (Szerencsés egybeesés, hogy Dragomán a jelek szerint olyan – akár szakmainak is nevezhető – érzékenységre tett szert az évek során, mely a kamaszok sajátja: friss, automatizmusoktól és előítéletektől mentes tekintet, gyermeki naivitás nélkül.)

Maga a szűk értelemben vett szüzsé nem túl szövevényes: Emmát, akinek szülei autóbalesetben meghaltak, fél év elteltével magával viszi addig sosem látott nagyanyja az árvaházból. Új otthonában különös, új szabályokkal szembesül, az új iskolában pedig azzal, hogy már az első pillanattól vannak, akik jó barátként, mások viszont esküdt ellenségként tekintenek rá, köszönhetően a szüleihez, nagyszüleihez kapcsolódó hol pozitív, hol negatív irányban elfogult véleményeknek. Egyesek ugyanis besúgónak, mások viszont a haza hősének tartják Emma vitatott körülmények között elhunyt nagyapját. A könyvtárosnő, Emma anyjának egykori legjobb barátnője például rajong a kislányért, padtársa, Krisztina viszont rajta akarja számon kérni ikertestvére, Réka halálát, akivel a forradalom napjaiban a tüntetőkbe lőtt sortűz végzett.

A negyvenkét, szinte külön-külön is olvasható fejezetben szó esik még arról, hogy apjától kiváló rajztehetséget, anyjától pedig a tájfutáshoz szükséges készségeket örökölte Emma, és ami ennél jóval lényegesebbnek tűnik, olyan tulajdonságokat is, mint a bátorság és az önfejű makacsság. Szó esik az első naiv szerelemről és az azt követő csalódásról, majd a komolyabb, viszonzásra találó érzelmekről. Arról, hogy egy meglehetősen zárkózott és koravén tizenéves, akinek az iskolában inkább csak bajtársai, mint barátnői vannak, hogy kerül egyre szorosabb, mélyebb és összetettebb kapcsolatba nagyanyjával, akit a fél város bolondnak vél, mint ahogy egy időben valóban elmeszanatóriumban is töltött pár hónapot.

Itt emelném ki a Máglya egyik legnagyobb erényeként, hogy valójában nem egyszólamú narrációval van dolgunk, hiszen az unoka monológját nyolc alkalommal szakítja meg a nagymama vallomásos beszédfolyama, melyet egyes szám második személyben mond el, hogy a kislány (és az olvasó) jobban beleélhesse magát a múlt eseményeibe. A hosszabb megszakításokkal előadott – ennélfogva a feszültséget folyamatosan fenntartó – történet súlyos családi titkokat leplez le, ugyanakkor rávilágít olyan összefüggésekre, melyek lehetővé teszik, hogy Emma ne csak a nyers igazságnak kerüljön birtokába, hanem éretté, empatikussá és belátóvá is váljon.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Palojtay Kinga, Jelenkor Online, 2015. január 12.