Tóth Kinga spirálos-csavaros versei különleges, korábbról nem ismert lírai mondattannal működés közben mutatják meg énünk gépszerűségét és személyiségünk kapcsolódási pontjait a külső világhoz. Közben pedig a gépversek – tárgyiasságon innen, anyagszerűségen túl – személyes vallomások is, egy szubjektív életrajz elegyes fejezetei. Tóth Kinga költő, zenész és tanár, a Tóth Kína Hegyfalu frontembere. A szerzővel a Magvető kiadónál megjelent All Machine c. könyve kapcsán beszélgettünk.

Hacker vagy?

Bár lennék. De gyakran találkozom a Kék halállal.

Az indusztriális zene a ’80-as években az Einstürzende Neubauten által vált bizonyos körökben populárissá, de említhetem többek között a szlovén Laibachot is. Ez a kultúrkör mennyiben határozza meg a te tevékenységedet, inspirációs közegként éled meg, vagy teljesen más az, amit te csinálsz a szövegeiddel/szövegeidben illetve hangperformanszaid során?

Nem is tagadnám, ahogy a Kraftwerket sem. Az indusztriális, egyszerűsített, de súlyos képekkel, monotonitással operáló emberi-gépi zene a gótikus, elektronikus, punk és metálzene mellett már gyerekkoromban is nagy hatással volt rám. Ezen nőttem fel. Ugyanakkor az ALL MACHINE performanszban egyedül vagyok, nincs segítség, csak a torkom, ez intimebbé is teszi az előadást, miközben taszít, elidegenít is, a cél ez. A videón megpróbálok kapcsolatba lépni az általam írt szöveggel, a grafikával, ezt a párbeszédet, ezt a kísérletet láttatom, a tudatos szerkesztést ötvözöm a kétségbeeséssel.

Mit jelent számodra a gép, a gépiség?

Erre csak nagyon személyes válaszom van: az egyetlen lehetőséget.

Hogy állsz a lármával (zajjal) mind a hang mind pedig a vizuális alkotásaid tekintetében?

Érdekes, hogy a zaj, a lárma egész későn, pár éve került a figyelmembe, rácsodálkozás volt, hiszen a munkáimban én is észrevettem, de irányzatként, zeneként, (szub)kultúraként az elmúlt öt-hat évben foglalkozom komolyabban a zajjal. A nyelvi és vizuális agressziót kutatom, igaz, az előző század irodalmához kapcsolódóan, de az agresszivitás szemszögéből figyeltem először a zajt, ez kapott meg. Azután a személyes élményeimet, a zaj egészen izgalmas hatásait is kombinálni kezdtem a munkákban, ezt pedig a nullstunde-zérópont állapothoz tudom kötni, bár ebben a frissességben is jócskán ott az agresszió.

Verseidet olvasva sok esetben nehezen tudok elvonatkoztatni az élő előadásaid zakatoló géphangjaitól, attól az atmoszférától, amit ilyenkor teremtesz. Az egyik kérdés ehhez kapcsolódik, hogy ez a megszülető atmoszféra a szövegek köré épül, vagy éppen a szövegek által? Másrészt ezekben a szövegekben egy olyan mértékű szorongás fedezhető fel, amely zsigerien tud hatni az olvasóra. Valahol azt mondtad, hogy számodra az ember is egyfajta gép. A gép viszont mindig egy előre eltervezett rendszer – ebből fakad a merevsége. Kiegyenlíthető ez a szorongással, ami mégiscsak egy kizárólagosan emberi tulajdonság?

Mindkettő. A szövegek adják az alapot, de a szövegek írásakor óhatatlanul is figyelek arra, hogy „szóljanak”, hogy „jól szóljanak”, hogy kapcsolatba lépjenek egymással, atmoszférát teremtsenek. Hangjuk kell, hogy legyen. Az egész kötet a hangzás köré épül, olvasva is megismerhetővé, térben létezővé és működővé kell válniuk a gépeknek. Az ember hibás alkotás, alkotása is hibás, marhaságot nem akarnék mondani, ilyet például, hogy már miért ne szoronghatna a gép? Nem így kezelem a kategóriákat, funkciók vannak. Az emberi működésben, a gépiben is fellépnek zavarok, diszfunkciók, amit (vagy ennek következményét) hívhatunk szorongásnak, feszült állapotnak, bárminek. Nem embertelenebb a gép az embernél, nekem nincs ilyen illúzióm. Emiatt is szándékos a versek alanytalansága, az ALL MACHINE-ben, ahogy a cím is jelzi, elvileg nincs ilyen kategória, a szorongás is általános.

Mennyiben érhető tetten, mennyiben szándékos verseidben a kísérleti jelleg, az improvizáció és az intuíció szemben az előre megtervezettséggel?

Dolgozom a hibával, a hiánnyal, az élő előadás esetlegességével. Kísérletezem, ez a kezdetektől így volt, viszont az évek, a munkafolyamatok alatt tanulom irányítani is ezeket a folyamatokat. Ahogy a szövegben, a vizualitásban, az élő előadásban is, miközben hagyom, hogy az ösztönös rész keveredhessen, párbeszédbe léphessen a tervezéssel. Egyre inkább izgat ez a tudatos adagolás, a dinamika irányítása.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Sirbik Attila, Tiszatáj Online, 2014. június 13.