Azokon a ritka napokon, amikor kegyetlenül őszinték akarunk (?) lenni saját magunkkal és a világgal, azokon a napokon mesélünk talán olyan történeteket, amelyeket a Pillanatragasztó című kötetben olvashatunk. Elbeszélések egy világról, ahol büszkének lenni már csak a zsidókat diófára akasztgató nagyapára lehet, ahol menyasszonyok égnek, ahol bárki bármelyik pillanatban kerülhet szarba, szó szerint. Fél lábbal toi-toi-ok mögött, a plázában, a volt-feleség kukái közt. A kérdés csak az, hogy érdekelnek-e ezek másokat? Merthogy ugyebár a másik sosem reagál adekvát módon, nem érdekli, mi van velem, veled, vele, vagy akár ellenérdekelt is lehet. A novellák üzenete, hogy társadalmi transzgresszióink, a traumáink, amik miatt forgolódhatunk éjjel, pirulhatunk nappal, nem változnak már meg, „Ez most már mindig így lesz? (Ez most már mindig így lesz)”. Ezen nem segít az altató, a nyugtató, a szerelem és a vallomás sem. Képtelenség, hogy interakcióba lépjünk a másikkal ilyenkor, mindenki csak azt gondolja, amit gondolni akar. Bevallhatjuk, mikor, melyik pillanatban hibáztunk és vezekelhetünk, de csak úgy, magunknak, ahogy a megbocsájtás is csak rajtunk múlhat, ám ezekben a történetekben, jellemzően, nem jutunk el idáig. A pillanat ragaszt, és az egyén úgy szabadul, mint a légypapírra ragadt rovarok, belehal. Nem azonnal, persze, csak úgy apránként, percről percre kicsit jobban, de mindig egyedül.

Az elbeszélések az utcák, a kocsmák vagy kávézós beszélgetések mindennapi stílusát idézik, ugyanolyan egyszerűen és pontosan szólalnak meg pökhendi újgazdagok, elveszett értelmiségi nők, tinédzserek vagy kiöregedőben lévő sztárok. A narrátorokat és szereplőket egyaránt természetesen beszéltető történeteket így aztán azonnal közel érezhetjük magunkhoz, a hétköznapjainkhoz, amikor anekdotákkal szórakoztatjuk egymást, csakhogy ezek a történetek természetüknél fogva nem fognak jól megnevettetni. Nem erre vannak kitalálva. Még akkor sem, ha egy-egy szituáció képe önmagában nagyon is megmosolyogtató: egy zuhanyrózsát hordó színésznő, egy dinnyék közé gurult fej, nagyothalló néni és egy jó szándékú nővérke. Jóízűen nevetni nem tudunk rajtuk, de vajon sajnálni tudjuk-e az elhagyott szeretőket, hűtlen házastársakat, szülőket, akik csak magukkal vannak elfoglalva, vagy a jóléti államból idelátogató tiniket? Ennek a történetcsokornak talán legnagyobb kihívása, hogy megszeretesse és elfogadtassa magát az olvasóval, mert felismerteti velünk a legmélyebben gyökeredző intoleranciánkat, a társadalmi normák elleni lázadásra képtelenségünket (vagy esélytelenségünket?) és inherens magányunkat. Kicsit olyan érzésünk is támadhat, hogy nem egyének történeteit olvassuk, mivel a hétköznapi ember, nő, férfi, gyerek sztereotipikus képeit állítja elénk Tóth Krisztina a legtöbb történetben.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Urbán Anikó, Litera.hu, 2015. január 17.