A kötet elbeszéléseinek ugyanis ennél jóval erősebb a kulturális beágyazódottsága, szorosan kötődnek - néha egyidőbejűleg  - különféle hagyományokhoz. A történeteket megelőző, vagy ha úgy tetszik, előfeltételező más történekre is érdemes tehát koncentrálni. Kétségtelen, hogy a kiindulási alap az európai kultúrkör egyik eredettörténete, a bűnbeesés sztorija, erre mind a cím, mind a borító is rájátszik. A veszett paradicsom azonban nem csupán az elvesz(t)ett Édenkert, mert ha jól megnézzük a kötet címlapján található képet, Ádám és Éva ugyanis egyben egy paradicsomos konzervdoboz dekorációját is képezik. Ez pedig könnyen eszünkbe juttathatja Cserna-Szabó alkotói magánmitológiájának másik fontos pillérét, a gasztronómiát, a kulináris élvezeteket is, s mindez szintén hangsúlyosan jelen van a kötetben, sőt, mondhatni időnként legalább ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a "keresd a nőt" közhellyé koptatott (ál)bölcsessége. Ráadásul könnyen kihallhatjuk belőle a veszett szó ritkán használt, de az átkozottal rokon értelmű, káromkodást, szitkozódást jelentő árnyalatát is, ami viszont már nem az elvesztett ősállapotra, hanem nagyon is a világi, profán életre vonatkoztatható, nagyjából úgy, mint a közismert dalszöveg: "te rongyos élet, hogyan tudsz olyan édes lenni, mint a méz".

Miféle történetekből bomlanak ki tehát Cserna-Szabó saját történetei? Az olvasó számára valószínűleg maradandó élmény lesz, amikor egy híres regény modern átiratával találkozik (Mia). A narrátor könnyedén elaltatja a figyelmünket, s mikor az elbeszélés végén a csattanóban kiderül, melyik regényről is van szó, akkor kapunk a fejünkhöz, te  jó ég, a szereplők nevei alapján már rájöhettük volna korábban is. Ugyanakkor azt például előre sejthetjük, hogy a sokáig párt találni képtelen bombajó csaj orvosnőnek (Viki) honnan kerül elő hirtelen a semmiből szintén tökéletes férje.  

A kötet darabjai egyébként kivétel nélkül a csattanóra épülő rövidprózai hagyományt követik. Így derül fény arra, hogy ki az a mogorva öregúr, aki halott felesége szellemével beszélgetve, jó magyar gulyáslevest vacsorázva leli halálát 1853. március 15-én (Theresia), vagy az az idős asszony, aki a szocialista korszakban épp egy munkáját végezni akaró besúgónak rikácsolja el rég elhunyt férje egykori csapodársága miatti bánatát (Arabella). Máskor kezdetektől fogva tudjuk, hogy Petőfi Sándor az, akit friss nászutasként nem hagy nyugodni a sejtelem, hogy nőként végzi majd egy távoli sivár tájban (Júlia).

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pethő Anita, Prae.hu, 2015. január 20.