Nekem nem az Ablak-Zsiráf, hanem a Gőgös Gúnár Gedeon volt a kedvencem, és egész jól megvagyok ma is Lukács Kató rajzaival, de ebben a könyvben épp az tetszik, ami nem nosztalgikus.

Ez a könyv arra való, hogy a hároméves egyedül olvassa abban a tíz percben, amikor hajlandó végre békén hagyni az anyját. Ül vele a földön, a képek láttán ujjong, majd átszellemülten mormolja a betűket, mindenki elégedett.

Legalábbis ezt szeretném én. Mostanáig inkább az volt a jellemző, hogy kitúrta a kupacából, és diadalmasan a kezembe nyomta: olvassál!

Pedig a könyv - Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Varró Dániel könyve, és nem kevésbé a grafikusoké - igazán gyerekkézbe való, méretben arányos, alig téglalap, már-már négyzet, bal oldalon a vers, jobb oldalon az illusztráció. Se nem kicsi, se nem nagy, bőven elfér a felnőtt olvasmányok mellett, keményfedelű és fűzött rendesen, sok mindent kibír. Paulovkin Boglárka, akit A katicabogár elveszett pöttyei című kis kötetről ismerünk leginkább, és aki a fiatal grafikusok között a festői vonalat képviseli, mondjuk, Rutkai Borihoz hasonló expresszív, sok feketét és vöröset is megengedő stílusban, szóval ő tervezte ezt a verseskönyvet, amivel sok terhet levett a költők válláról. Mert kétségkívül szükség van a kortárs gyerekköltészet megújulására, de semmivel sem elhanyagolhatóbb a grafika jelentősége, és nagy öröm, hogy az utóbbi években már nem kellett Réber László és Füzesi Zsuzsa közül választani. A Csimota Gyerekkönyv Kiadó, amely 2003 óta létezik, szívesen bíz meg fiatal grafikusokat régi és új mesék feldolgozásával, akár úgy is, hogy öt illusztrátor öt különböző stílusú könyvet hoz létre A három kismalac témájára. De ők jelentették meg a Pagonnyal a sok reprint és klasszikus válogatás után az első kortárs gyerekvers-antológiát, a Friss tintát, amely a jelen kötet egyik illusztrátora, Takács Mari munkája, és amelyet nyugodtan tekinthetünk korszaknyitónak a kortárs gyerekkönyvkiadásban. 

Ez a mostani könyvük, épp azért, mert nem egyetlen stílusban keletkezett, nagyon izgalmas grafikailag. Van benne ragasztott filckép körbeöltött angolnával (Szolnoki Beatrix), piktogramszerű béka (Nagy Diána), bamba agyagoroszlán (Farkas Ámon Gergely), derűs, túlsúlyos méhek gondosan festett bodzavirágon (Gyöngyösi Adrien), bársonyos pasztellvízilovak (Paulovkin Boglárka), kótyagos, fércfülű macska (Takács Mari), és vidor komputergörény (Kárpáti Tibor). Ehhez a görényhez kötődik az egyik kedvenc versem, muszáj idemásolnom:
?Szinte folyik, mint a higany, szimatol, szalad ?
régen bűzéről volt híres, de a kor halad:
kap a görény hosszú pórázt, sétálnak vele,
ma minden park, minden utca görénnyel tele.? (Szabó T. Anna)

Nem mindegyik ilyen szellemes, van, hogy a rímnek kellene elvinni az egész verset, és a szótagszám sem mindig stimmel, de a gyerekem fejében lévő óvodai töltelékverseket szívesen lecserélném némelyikre. Egy részük épp a kicsiknek való, rövid, ritmusos mondókák hagyományára épül, gyorsan fölfogható mondanivalóval, a legkisebbek már ismerős mitológiájából: a medve ébredéséről vagy a villás farkú fecskéről már épp eleget hallottak, hogy a vers csak úgy lecsusszanjon. Felnőttnek már nem annyira mulatságos ez a műfaj, és hálás minden csavarintásért, amely őt is (és a költőt is) szórakoztatja. Érdekes, hogy anélkül olvasom végig a könyvet, hogy a tartalomjegyzékben folyton visszakeresném a szerzőket, akkor alig tudom megmondani, melyik verset ki írta. Mégis megkockáztatom, hogy Tóth Krisztinától származnak a ?mondókásabb? négysorosak, tömbösebbek, csusszanóak, mint egy firkantás, és Szabó T. Annának köszönhetjük az új állatfajokat, az unkát, únót, wapitit és xinxist. (Az íbiszt is ide sorolja a fülszöveg, úgy látszik, teljes a harmónia létező és kitalált között.) Ezzel a módszerrel azonban biztosan elbuknánk az impalánál, mint ahogy rímes okokból sok esetben előítéletesen gyanakodtam Varró Dánielre, aki szóhasználatában leginkább ?korhű?, de legalább senki se gondol majd Berzsenyire, ha benne van a versben a fanta. Ha már a nagy elődök: Varró a kötet utolsó versében mintha Devecseri Gábor Állatkerti útmutatóját írná tovább, és egész jól megy neki, csak a legvégén bicsaklik meg egy kicsit (?- Apu ? sír a zsiráfporonty-, / kisebb vagyok, mint egy torony! Mért nem növök meg szép magasra? Mert finnyás vagy. És túl nyakaska.?)

Egészében véve a kötet megunhatatlan nézegetnivaló, egészen tűrhető versanyaggal. Nincs túl sok gyerekköny, amelyet ennél jobban meg lehetne dicsérni mostanában.

Szerző: Kürti Emese