Turi Tímea új kötetéről Szűcs Teri írt.
Szűcs Teri 1975-ben született, irodalomtörténész, kritikus, kortárs magyar irodalommal, holokausztirodalommal és magyar roma irodalommal foglalkozik.

Egy feminista verseskötet –

– hogyan telik meg tartalommal ez a jelzős szerkezet? Egyáltalán, mit értsünk alatta? A foglalata legyen az az erőltetéstől mentes, de éles irónia, amely Turi Tímea mindkét könyvének már a címében megszólal. A Jönnek az összes férfiak, az első lírakötet olyan női pozíciót ígért, ahonnan a másik nem csoportnak, sőt, érkező csapatnak látszik – arra a férfi-nézőpontra játszik rá, ahonnan nem individuumként jelennek meg a nők, hanem csupán így: „a nők”. Ennek a kisajátításnak, a retorika megfordításának a következményeit tekinti végig a kötet, sok más felvillanó témával, kérdéssel egybekapcsolva. Az újabb könyv címének iróniája más, A dolgok, amikről nem beszélünk voltaképp egy logikai játék, csiki-csuki, hisz ha a lapokon az jelenik meg, amiről hallgatunk, akkor maga a kötet csupa csend lenne. A kommunikációhoz való elszakíthatatlan hozzákötöttségünk, a létünk mint beszédkényszer és mint semmitmondás alaptémája Turi Tímea lírájának. De ha a második kötetcímet mintegy az első folytatásaként olvassuk, a női pozíció, a nőként való létezés is azoknak a dolgoknak a körébe kerül, amikről valójában nem beszélünk, mert megragadni sem tudjuk. Noha intim tulajdonunk. Nem csak arról van szó, hogy az esszencializálást így elkerülik Turi Tímea versei. Hanem arról is, hogy mi minden takarja el a nő, e fogalom tartalmának helyét, mi minden cincálja szét, mi minden szabályozza – alig értjük végül, de benne élünk, így élünk.
    Még valamit elárul, előjelez a könyvcím, a (nem) beszélünk ige száma, személye. Azt, hogy a hallgatásunk mögött közös tapasztalat van, pontosabban, a nem-beszélésünk a közös tapasztalat, ami nem hoz bennünket közelebb egymáshoz, hisz: lásd újra a címet. A kötet nyitóverse, a Meridián szerint az, amit mindnyájan (egy életkor fölött legalábbis) ismerünk, az életszakasz-határon való átlépés sajátos megrázkódtatása. A Meridián egy határt ismer, a gyerek és a felnőtt közöttit; s akik az átlépés mozzanatát még észlelni tudják, mert nem távolodtak el attól, amit odahagytak, a „fiatal felnőttek”. A felnőttség belátása, kalandja, unalma, a felnőttség mint egyfajta „végzet” (hiszen az) – erről olvasunk a kötetben. A kezdeti kérdésre visszautalva, olyan feminista verseskötet ez tehát, amely a közöstől indít. Nem attól az „emberitől”, ami a nemnélküliség feltételezésével, vagy a férfi-pozíciót általánossá téve törli el a női tapasztalatokat, miközben humanitásról beszél. Turi Tímeánál a közös emancipatórikus. Magától értetődő ez, mintha azt mondaná: hát persze, hiszen felnőttek vagyunk. Felnőtt nők, felnőtt férfiak. Képzeljük el azt az árnyalatnyi iróniát, amivel ezt szoktuk mondani: „hiszen felnőttek vagyunk”. Ennek az iróniának a mögöttese az a megrázkódtatás, ami a határátlépést-átéltek tapasztalata – a veszteség (és egyben különös nyereség) amiről mind tudunk, és nem beszélünk róla, s a költők se foglalkoznak vele. Vagyis most már igen.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szűcs Teri, IrodalmiCentrifuga.hu, 2015. január 23.