Szív Ernő vélhetőleg pontosan tudja, hogy a tárcanovella nevel is: hogyan tegyük magunkat érdemessé a valóság egész más aspektusainak érzékenységére, hogy meghalljuk a mélyről folytonosan feltörő zenét, amely minden pillanatban, ha nem is valóság, de elviselhető jelenlét. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Az irodalom szerelmesei a régmúlt időkben reszkető kézzel nyitották ki a széles választékból ízlésüknek megfelelő lapjaikat, hogy a szokásos helyen rátaláljanak kedves írójuk szertelen gondolati töltettel megízesített, inkább rövidebb, mint hosszabb írásaira. Darvasi László példaképei, Kosztolányi, Krúdy, Szép Ernő, Karinthy is többek között ebben a műfajban jeleskedtek, s hihetőleg ez volt a biztos anyagi háttért jelentő mindennapi robot is, amelyet kihűlt kávék mellett, esetleg forró puncsok, híg fröccsök társaságában a kávéházak asztalainál még a lapzárta előtt gyorsan papírra vetettek. Még kelendőbbek és vonzóbbak voltak azok a tárcaregények, amelyek hosszú folytatásokban andalították az olvasókat, biztos eladási példányszámot jelentve az illető napilapnak.

Hiába szűnt meg vagy szűkült be egészen ez a hírlapírói felület, az írók csökönyösen kitartanak az efféle írások értékesnek gondolt hagyománya mellett, és ha már anyagi hasznot nem is, de némi ismertséget jelenthet egy országos vagy helyi napilap tárcaírójának lenni. Az utolsó igazi tárcaíró-bölény, aki kitüntetett helyet, állandó rovatot vívott ki magának ebben a műfajban, a nemrég elhunyt Bächer Iván volt. A Népszabadság irodalmi oldalán hetente izgalmas, a legnagyobb stilisztákat, a legérzékenyebb lírikusokat megidéző fölényességgel és érzékenységgel mutatta be az esetlegességében is örökérvényűt, az ellenállhatatlan humorral szemlélt, fájóan mai valóságot.

Darvasi László mindenképpen ennek az irodalmi műfajnak az örököse, ars poeticája is a fentebb említett szerzőknek a szellemében fogant. Igazi szépíró, nagy tehetségű stiliszta, aki a rövidebb-hosszabb írásaiban is megbízható minőségben elandalít és elvarázsol, miközben tudatosan és szeretetteljesen engedi szövegeibe beszivárogni a nagy elődök által fényezett nyelvi és tematikai hagyományt. Különösen a kötet első felében található művek nem hagynak semmi kétséget írójuk beavatottságáról. A Por és Hamu Restaurantban egy tökéletes Krúdy novella. A szereplők nyitottak és érzékenyek a szerelemre, a városban mindenki verset ír vagy táncol. Ősz van, lehull egy újabb lepel a valóságról, a tánc maga a grammatikai tökéletességgel megformázható élet. Szív Ernő, a kötet örökös elbeszélő hőse, elviseli abbéli csalódását, hogy a szeretett nők másokéi is lehetnek. „Én ballagtam a nyár utolsó napján egy üres városban, ahol mindenki táncolt valahol, mert már megírta a versét.” (7.)

Talán a kötet legmélyebb, az emberi élet leggazdagabb, legfájóbb vetületeit számba vevő írása A berlini fekete füzet. Baka István, a kitűnő poéta és tárcaíró halálát meséli el, Bakó András álnévvel jegyezve, holott tökéletesen fölöslegesnek tűnik ez a szemérmes eltakarás.  A novella különös hangulatát és művészi értékét az a lelemény alakítja, hogy berlini utazásának apró élményei közé szövi finom emlékezéssel a barát hosszú haldoklását. Úgy tűnik, a halál nem egyszeri és megismételhetetlen esemény, hanem fokozatosan a valóságra ráereszkedő múlt idő. Az írás lehetővé teszi, hogy ha egy halottról írunk, az még teljes szellemi és lelki gazdagságában idéződjék meg, minden rezdülése, a vele való kapcsolat emléke újra és újra élővé varázsolja a múltat. Az elbeszélésben megidézett utolsó riport a halálos beteggel, egyszerre nyújtja a beavatott kérdező kissé pimasz, de a kérdezettet örökéletben tartani akaró természetességet, szinte felkarolja, színpadra varázsolja az életből szökni akarót; ugyanakkor megengedi azt is, hogy a nagybeteg a nem létező jövő felé szabadon eleressze a fantáziáját, alig titkolt írói ambícióit. A végső tanulságként megfogalmazott mondat ugyancsak kiragyog a szövegből. A jámbor szenvedélyektől nem mentes halottról beszélgetvén, kiakaródzik belőlük a felismerés, hogy a sok szenvedést megélt elhunyt költő „most visszakapta az ártatlanságát.” (85.)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Sántha József, RevizorOnline.hu, 2015. február 8.