A nemrég Mészöly Miklós-díj­jal is kitüntetett íróval, A har­ma­dik híd című, hajléktala­nok­ról szóló, a szegedi haj­lék­ta­la­nok világába bevezető re­gé­nyé­ről, rendszerváltásról, emig­rá­lás­ról, hazugságokról és ön­ámí­tás­ról, perifériáról és provincialitásról beszélgettünk.

– Mennyiben van köze a regényben szereplő hajléktalan emberek életkorának a ’89-es rendszerváltáshoz?

– Noszta, Robot és Damon Strahl velem egykorú figurák. Ezt a korosztályt olyan emberek nevelték, akiknek az életét már gyermekkorukban eltörte előbb a második világháború, aztán a szocialista rendszer. A Horthy-korszak békéjére lettek szocializálva, de kiszaladt alóluk az a világ, s ez a történés alapvetően traumatizálta őket. Nosztáékat ezek a traumatizált emberek szocializálták a szocializmusra, a szocializmus pszeudo-biztonságára, de a szocializmus 1989-ben összeomlott, s ők ott álltak felnőtt életük kezdetén a szabadságban, a kapitalizmusban és a polgári demokráciában – teljesen felkészületlenül. Aztán megkezdődött a privatizáció. Az összefüggések világosak, nincs min csodálkozni. A hajléktalanság a rendszerváltás ára.

– Regényedben, ha rövid ideig is, de annál markánsabban jelen van az emigrálás kérdése. Megfordult valaha is a fejedben, hogy külföldre, másik kontinensre költözz, bármilyen oknál fogva is?

"Hiszen hát végül is most már Európa a haza, nem igaz?"

– Régen csak disszidálni lehetett. Később már emigrálni is. Aztán jött a külföldi munkavállalás és tanulás fogalma. A kérdés ma az, hogy tudnánk-e más nyelvű országokban nem-emigránsént élni. Hiszen hát végül is most már Európa a haza, nem igaz? Folyamatosan olvasom Márai naplóit, mindig azt a kötetet, amelyben épp egyidős velem. Hősies élet. Nekem, azt hiszem, nem menne. Neki se ment. Azt mondja, úgy érzi magát odakint, mint a székely legény, aki szépen tilinkózott a fonóban, de a Metropolitan színpadán elég hülyén mutat a vékony kis produkciója. Próbálok ebből tanulni. Életünk hátterébe talán egyszerre kellene tudnunk odaképzelni a fonót és a Metropolitant.

– Szerinted mi a különbség a kifelé irányuló hazugságok és az önámítás között?

– Ebben a sűrűsödő világban a kifelé irányuló hazugság gyakorta elsősorban a határkijelölés és az önvédelem része: nehogy már mindent ki kelljen teregetnem nektek. Az önámítás pedig arra való, hogy elfedd magad elől az önismereted által feltárt, szerinted előnytelen tulajdonságaidat: nem, én nem lehetek ilyen. Az előbbit helyeslem. Az utóbbit illetően: zéró tolerancia. Csak el tudjam különíteni a kettőt!

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Sirbik Attila, TiszatájOnline.hu, 2015. február 7.