(kiadvány: Holtverseny)

Tarantino 1992-es Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs) című filmjének nyitójelenetében a bankrablásra készülő főszereplők arról beszélgetnek, hogy Madonna Like a Virgin című száma vajon érzelmes nyavalygás vagy pedig igazából az egész csak egy nagy hímtag körül forog. 2014-es regényében Totth Benedek szereplői – tizenöt-tizenhat éves fiúk – viszont már arról vitáznak, hogy lefeküdnének-e a MILF kategóriába „ért” Madonnával, vagy sem. Több mint húsz év van tehát a két alkotás között, s akárcsak Madonna státuszának megváltozása, a Holtverseny is ékes bizonyítéka annak, hogy talán a magyar prózának is illene felvennie azt a fordulatot, amit a kor diktál.

Egy autóban száguldunk bele a sötét éjszakába, öt fiatallal, a kietlen magyar utakon. Négy barát, és egy csaj. Ez a felállás nagyjából végig fennmarad, különösen, miután véget ér ez a befüvezett, nyomasztó utazás a semmibe. A srácok – a milliomos-csemete Kacsa, a nagydarab vízilabdázó Bója, a lúzer Zolika és a névtelen narrátorunk – élete a nagyvárosi nihilben tengődő vagányoké lenne. Persze csak ha történetesen nem egy Isten háta mögötti, pusztuló vidéki városkában élnének, ahol a fiataloknak a diszkón kívül az uszoda az egyetlen hely, ahol elengedhetik magukat – persze csak ha nincs edzés –, és ahol szinte kizárólag a mobilok és laptopok képernyőin keresztül tapasztalják meg, mi is folyik a nagyvilágban. Azonban ahogy minden tinédzsernek, úgy nekik is megvannak a saját elképzeléseik a világ alakulásáról, s arról, hogy nekik mit szabad és mit nem, mire vágynak és mit szerezhetnek meg maguknak. Az egyetlen szabály, amit elfogadnak, hogy nincs szabály.

A látszólag realisztikus háttér azonban csalóka is lehet, s ahogy az Amerikai Psycho után se gondoljuk, hogy minden milliomos kedvtelésből gyönyörű nőket darabol fel, úgy valószínűsíthetjük, nem minden fiatal olyan, mint ezek a fiúk. Legfeljebb néhány. De éppen szélsőséges mivoltuk miatt ők a tökéletes alanyai egy ilyen regénynek. Mert hát ez is ugyanolyan nihil, ami már évtizedek óta jellemzi az emberek egy részét, legyenek azok ötvenesek (Philip Roth könyvei), harmincasok (Harcosok Klubja) vagy épp tizenévesek. Miért épp a fiatalokat ne vágja képen a világból áradó lélektelenség és céltalanság? Szex, erőszak, hatalmi játszmák, kiüresedő családi és társas kapcsolatok, ezt látják maguk körül, akkor miért ne próbáljanak meg ebben élni?

De a mai fiatalok feletti moralizálás helyett beszéljünk inkább Totth Benedek regényéről! A szerzőnek ez az első regénye, korábban fordítóként volt ismert. Én a Sandman képregényekre asszociálok a neve hallatán, de Cormac McCarthy és Chuck Palahniuk könyveit is ültette már át magyarra. És talán tényleg szükség is volt erre az előismeretre ahhoz, hogy fel merje vállalni azt a stílust, amivel idehaza nem nagyon találkozni, ellenben külföldön már senki nem vonja fel miatta a szemöldökét. Végre azt éreztem olvasás közben: ez a könyv az én „jelenemben” játszódik. Igen, itt a főszereplők pornósztárokról fantáziálnak, foghegyről emlegetik a világ brutális eseményeit, olyan természetességgel bújják a mobiljukat vagy dobálóznak olyan kifejezésekkel, mint MILF vagy FPS, mint ahogy régen mindenki tudta, mi a Szokol rádió. S éppen azért hiteles, mert ez a jelenlegi világunk egy részéről szól, egyáltalán nem mesterkélt. Ezek nem színesítő elemek, kellékek, hanem a stílus szerves részei. A szleng itt nem hat idegennek, sőt, a párbeszédeket hihetetlenül felpörgeti és hihetővé teszi. Ahogy Tarantinónál, úgy a Holtversenyben is egymást erősíti a történet és a stílus, csináljanak akármennyire is hihetetlen dolgokat a főszereplők (mert azért nem egy meredek dolgot művelnek).

S éppen ez a nyelvi természetesség és a könyv által felépített környezet adja a könyv realitás-effektusát. Aki élt már vidéki nagyvárosban – panelos, régi és muliplexes mozit vegyítő, kertvárosi résszel és sportpályával egyaránt rendelkező városra gondolok –, annak nyomasztóan ismerős lesz a légkör. Egyik pillanatban a lepukkadt betonkockák között mászkálunk, aztán a kétszintes „alvóvárosban”, a környező, kietlen vidéki utakon, a város eldugott diszkójában, vagy egy-egy városon kívüli villában. Ez az a hely, ahol az iPadek és plazmatévék közt ránk rohad a paneldzsungel vagy a sportuszoda. Ahol nem történik semmi, minden figura ismerős, az alkoholista edzőtől a részeg hajléktalanon át a negyven négyzetméteres lyukban nyomorgó csonka család tagjaiig. Ez nem egy idealizált Magyarország, nem az egy igaz haza, nem a vad vidék, hanem a csontig hatoló valóság. A főszereplő fiúk is teljesen jól illeszkednek ebbe a környezetbe, a velük történő események – eltekintve néhány igencsak extrém szituációtól – tökéletesen hihetőek és életszerűek.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: ProzaNostra.com, 2015. március 4.