Szerintem egyetlen hazai kortárs regénynek sem sikerült ilyen hatásosan megragadni a mai fiatalok beszélt nyelvét. Mi volt az a belső késztetés nálad, amely a történet és a nyelv megteremtéséhez vezetett?

Régóta motoszkált a fejemben egy történet, írás közben pedig leginkább a műfordítói tapasztalataimra hagyatkoztam. Sokféle könyvet fordítottam az elmúlt években, elsősorban amerikai és angol regényeket, amelyek sokban eltérnek a magyar prózairodalom hagyományaitól. Megtanultam a különféle regiszterekben megszólalni, megismertem a határaimat, és szép lassan ráéreztem, milyen hang fekszik nekem a leginkább.

Ez a két dolog, a belső késztetés, hogy megírjam ezt a történetet, meg a műfordítói tapasztalat szerencsésen találkozott. Rengeteget dolgoztam a regényen, de amíg a műfordítás sok kötöttséggel jár, a regényírás inkább a szabadságot jelentette. Elengedhettem magam, nem kellett kompromisszumokat kötnöm, azt írhattam, amit akartam, és úgy fogalmazhattam, ahogy kedvem volt.

Aki egy ilyen nyelvet megteremt, annak közelről kell ismernie a fiatalok szlengjét, vagy tévedek?

Talán jó fülem van ehhez. Már a fordításoknál is jobban mentek a lazább, szlengesebb szövegek. Már az első fordításom, Nick McDonell Láncreakció című regénye is hasonló közegben játszódik, bár az kallódó New York-i fiatalokról szól. Lehet, hogy itt kell keresni a Holtverseny csíráit. A Holtverseny megjelenése óta kaptam pozitív visszajelzéseket a regény szereplőihez hasonló korú srácoktól, akik magukra ismertek benne, hitelesnek találták a szöveget, ami egyrészt baromi jólesik, másrészt meglep kicsit, mert ez egy tudatosan konstruált nyelv. Lehet, hogy gördülékenynek és természetesnek hat, de rengeteget dolgoztam azon, hogy ilyen legyen. Érdekes lenne összevetni a kész szöveget az első változattal, mert gyakorlatilag semmi közös nincs bennük.

Komolyan mondod, hogy hermetikusan elzárva kreáltad ezt a nyelvet, anélkül, hogy ismerted volna a közeget?

Ezen még nem gondolkodtam, de valószínűleg sikerült összecsipegetett morzsákból felépíteni ezt az argót. A buszon vagy az utcán hallottam kamaszokat beszélgetni, és az interneten is lehet találni igazi gyöngyszemeket. Aztán ezek valahogy beépültek a szövegbe. Mindenesetre nem álltam neki listázni a menő dumákat vagy az éppen aktuális szlenget. Nem akarom túlmisztifikálni ezt a dolgot, de valahol mégis olyan, mintha úgy kaptam volna ezt a nyelvet.

Mennyi ideig dolgoztál a könyvön és hogyan kell elképzelnünk a munkát?

A regény tíz év alatt készült el. Ezt a hosszú időt két nagyobb szakaszra lehet bontani. Az első négy-öt évben a saját hangomat kerestem, ami rengeteg bizonytalansággal és frusztrációval járt. Ez alatt az idő alatt kb. négy-öt fejezet készült el, legalább ötven különféle változatban. Aztán volt egy olyan pillanat, amolyan gátszakadás, amikor a számtalan kísérlet után végre megtaláltam a hangot, amit kerestem. A rákövetkező négy-öt év pedig leginkább arról szólt, hogy egyáltalán képes leszek-e befejezni a könyvet, vagy beleőrülök. Szerencsés vagyok, hogy nem az utóbbi történt, ehhez az is kellett, hogy a feleségem, a szakmán kívüli és szakmabeli barátaim folyamatosan biztattak, tartották bennem a lelket, sokszor csak így tudtam átlendülni a holtpontokon. Dragomán György például azt javasolta, hogy ne akarjak minden mondatot tökéletesre csiszolni, mert akkor sosem fogom befejezni a könyvet. Inkább írjak minden reggel egy órát, írjam végig a regényt, majd utána ráérek párszor végiggyalulni a szöveget. Ez hasznos tanácsnak bizonyult, mert így néhány hónap alatt megszületett az első teljes változat, aztán persze még számtalanszor átírtam a szöveget, de legalább láttam, hogy egyszer talán vége lesz.

Megviselt lelkileg?

Igen, nagyon. Többször abba kellett hagynom, egyszerűen nem bírtam tovább csinálni, és nem a megcsömörlésre gondolok. Teljesen tapasztalatlan voltam ezen a téren. A műfordítás meg a regényírás két nagyon különböző folyamat. Az egyiknél újrateremtesz valamit, a másiknál viszont Istent játszol, te magad teremtesz valami újat és ez sok szempontból keményebb feladat. Ráadásul a történet sem kifejezetten vidám, ha az ember tényleg belemászik a szereplők fejébe, akkor benne van a pakliban, hogy padlót fog. Ezért időről-időre félre kellett tennem a könyvet, nehogy maga alá temessen.

Láttad és mások észrevették azonnal, hogy itt most olyan szöveg születik, amit eddig még nem csináltak meg, egy hiteles nyelv, amellyel a kamaszok is azonosulni tudnak?

Nem állt szándékomban semmi újszerűt vagy eredetit írni, de nálam sokkal olvasottabb emberek szerint sem nagyon létezik ilyen hang a kortárs magyar irodalomban. Persze ez nagyon jólesik, de semmiképp sem szeretnék a „nyelvújító” szerepében tetszelegni.  Ha valaki alaposabban beleássa magát a regényirodalmunkba, biztosan talál hasonló próbálkozásokat. Mondjuk én egészen más irányból érkeztem, viszonylag sok kortárs amerikai prózát olvastam-olvasok, és ez kétségkívül nagy hatással volt arra a prózanyelvre, amelyen a Holtverseny megszólal. Talán arról van szó, hogy sikerült remixelnem az amerikai minimalista próza nyelvi regiszterét a magyar irodalmi nyelvvel. Ha a Holtverseny több, mint egy szimpla fordítás, akkor már megérte megírni.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Novics János, Port.hu, 2015. március 20.