Interjú a magyar irodalmi élet online terének anderseni figurájával, aki sosem késlekedik kimondani, hogy a császár meztelen. Toroczkay András Búcsú Éhestől című novelláskötete március végén jelenik meg a Magvető kiadó gondozásában. A szerzőt Sirokai Mátyás kérdezte álnévről és paranoiáról, kommentháborúkról és olvasási szokásokról, példányszámokról és a Magvető kiadóról.

Kezdjük az elején. Éhes Miklós álnéven publikáltál olyan lapokban, ahol korábban nem közölték a verseidet. Mit gondolsz erről az ellentmondásos helyzetről?

Valahogy úgy kezdődött, hogy azt gondoltam, egy-két helyen azért nem közlik a verseim, mert ismernek, ami így leírva elég hülyén hangzik, de tény, ami tény. Például féltem, hogy a Műútnál, ahol ugye rang megjelenni, Kabai Lóri azért utasít vissza, mert írtam egy lehúzós kritikát az Egészrész antológiáról, amit ő szerkesztett. Szóval küldözgettem neki, és gondoltam kipróbálom más névvel is. Végül elfogadta az egyik álneves versem, ami csak növelte a paranoiámat.

Később ez az összeesküvés-elméletem még szilárdabb lett, mert Lóritól elkérte Éhes email-címét Pollágh Péter, akivel akkortájt amúgy tényleg rosszban voltam (szerencsére azóta ez már a múlté, remélem). Ez egyike legnagyobb sikereimnek, ami a versírást illeti. Sajnos az álnévnek aztán a rosszabbul sikerült darabok jutottak, mert dicsőségre vágytam. Azt éreztem, mikor Éhes kapott egy-egy jobb verset, hogy azt ugyanúgy leközölték volna a saját nevemen is, viszont a honorpapírokkal, adózással túl bonyolult lett az egész ügy, ráadásul senki nem tudta, hogy én írtam azt a verset.

Búcsúzásodat tekinthetjük szimbolikusnak is. Mit jelent számodra Éhes Miklós?

Évekig írtam, mármint kilenc évig, úgy értem, szóval nagyon-nagyon furcsa most, hogy ha eszembe jut valami jó, vicces, ha észreveszek valami szépet, vagy fájdalmasat, akkor ne úgy gondoljak rá, hogy beleírom ebbe a könyvbe. Furcsa az is, hogy nem javítgathatom a novellákat. Furcsa elengedni. Aztán meg várom már a jövőt ezzel kapcsolatban, készülődnek a fejemben az újabb figurák, mint egy ejtőernyős ugrásnál. Nem nagyon akarok leállni merengeni.

Az interneten gyakran vitákat, sőt, indulatokat generálsz, miközben kifejezetten kedves embernek ismerlek. Ha skizofréniát állapítanának meg nálad, és a gyógyulás érdekében búcsút kellene mondanod az egyik énednek, melyik lenne az?

Emlékszem, nagyjából tizenöt lehettem, vagy még kisebb, mikor a Hatalom Kártyái Kártyajáték pörgött (elég rettenetes névnek tűnik most), annak volt egy levelezőlistája. Tárcsázós internet, kilencvenes évek közepe. Na, onnan tiltottak ki először életemben. Szanaszétoffoltam, mindenki gyűlölt, egy rajongómat kivéve, nekem amúgy alig voltak kártyáim, nem is érdekelt annyira az egész, amiről ott szó van. De azért belebonyolódtam mindenféle vitákba. Később más levlistákon is hasonló volt a helyzet, mindegyikre rákattantam, vitákba csöppentem, például egy kisvárosi fórumról, vagy egy metálos fórumról is kitiltottak. Sose szerettem a metált. Most meg ugye a Facebookkal még rosszabb az egész. Az az igazság, hogy jól meglennék a kommentháborúk, virtuális bunyók nélkül, úgyhogy inkább a békés offline énem tartanám meg. De túl nagy az igazságérzetem és túl gyorsan gépelek.

Sokan magukra fognak ismerni a Búcsú Éhestől lapjain. Szerinted megismétlődhet Grecsó Krisztián és a Pletykaanyu botránya és szenzációja?

Nem lenne sok értelme, hogy bepereljenek, mert nincsen semmim, csak két könyvespolcom, ez a számítógép, amin írok, kettő darab gitár, egy 10 wattos erősítő, egy szennyestartó és egy fregoli, valamint egy fekpad. Ja, van még egy olvasólámpám is, valamint egy ébresztőórám. (Mindig eszembe jut valami.) Nem tudom, hogy honnan veszed amúgy, hogy sokan magukra fognak ismerni. Én nem vagyok ebben annyira biztos. Ahogy abban sem, hogy bármilyen botrány, vagy szenzáció lenne egy novelláskötetből ma, ebben az országban.

Talán nem titok, hogy nem sok kortárs magyar novellistát olvasol. Milyennek kellene lenni a kortársaidnak, hogy olvasd őket?

Titoknak nem titok, de arányaiban szerintem viszonylag sok kortárs magyar novellistát olvasok. De miért kell sokat olvasni? Én például egy Németh Gábor novellát — NG a címe, az Élet és Irodalom ’95-ös Antológiájában találtam, amit 50 forintért vásároltam a Könyvudvarban — egy időben rengetegszer elolvastam. Olvashattam volna mást is, de én kifejezetten azt akartam elolvasni. Vagy Cortazar novelláit, vagy Borgeséit. Olvassak Esti Kornélt, vagy olvassak nemtudomkit. Azért elég nagy a verseny, ha belegondolsz. Ez lehet, összefügg azzal, hogy gyerekkoromban édesapám nagyjából öt éven keresztül mesélte ugyanazt a mesét (Kacor királyt). Pedig mindig megkérdezte, mit meséljen.

Az biztos, hogy ha tudsz olyan kortárs magyar novellistáról, aki úgy ír, mint Alice Munro, vagy Tar Sándor, esetleg Raymond Carver, vagy a már említettek, akkor szólj. De inkább ne, mert még ezektől sem olvastam mindent. És itt persze felmerülhet a kérdés, hogy ha én ilyen vagyok, mit remélek, ki fogja megvenni az én könyvem. Miért ne olvassanak inkább Tolsztojt? Nyilván az a válasz, hogy a Kacor királyt is meg lehetett unni, akármilyen zseniális mese.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Librarius.hu, 2015. március 22.