Keresztury Tibor író, az Alföld folyóirat egykori szerkesztője, a litera.hu főszerkesztője. A Temetés az Ebihalban című új prózakötetében kivételes érzékletességgel ír a belvárost átmetsző villamosok, az agglomeráció végtelenébe járó buszok, és a HÉV járatok népeiről, a lecsúszottak és megszomorítottak világáról.

- Jórészt a kisebb formákat preferálod, tágasabb térben, például regényben nem gondolkodtál?
- Alkatilag ezt a köztes formát szeretem a legjobban, valahol a tárca, a novella, a kispróza és a publicisztika határmezsgyéin, de egy regény is készül, vagy tíz éve, van belőle úgy százötven használható oldal. Egyáltalán nem biztos, hogy valaha is el bír készülni  – a korszak nem kedvez különösebben a nyugodt, elmélyült alkotómunkának, hogy finom legyek.

- A szegénységnek számos formáját írták már meg, Tar, Borbély, Barnás…, szóval, sokféle a szegénység. A te szegényeid miben különböznek más szerzők lecsúszott figuráitól? Abban hogy esetleg több közülük egykori középosztálybeli volt?
- Miskolcon nőttem fel, az Avas alján, kora gyerekkoromban azt gondoltam, az a természetes felnőtt-állapot, hogy mindenki be van rúgva, állandó jelleggel dől-borul.  Kemény kurzus volt, orvos szüleim hiába próbáltak ettől a közegtől távol tartani. Az ipari lumpenproletár alapvetően különbözik az említett debreceni kollégák alföldi szegényeitől: nyersebb, őszintébb és brutálisabb. A lecsúszó középosztály már az elmúlt két évtized fejleménye, nincs köze a gyerekkori környezethez. Az elszegényedő középosztálybeli önreflexív, szégyelli magát, igyekszik eltitkolni a helyzetét, holott többnyire egyáltalán nem ő tehet róla, hogy a legkülönbözőbb módokon naponta emlékeztetik rá, hogy lúzer: tudására nincsen szükség, nem tud megélni belőle, teljes erejét és energiáját a hónapról hónapra történő megélhetési források előteremtése köti le.

- Egy-egy szövegedből kiderül, hogy a lábadban van a boogie, hogy sokat tudsz a rock and rollról. Ehhez képest ritkán írsz erről a témáról. Miért?
- Irodalomról is egyre kevesebbet tudok írni, a rendszeres kritikusi tevékenységgel is fel kellett az évek során hagynom, nem hogy a rock and roll… A nyolcvanas évek undergroundja állt hozzám a legközelebb: az a vonulat, mely a Trabanttól, a Balatontól, a Kontroll Csoporttól mondjuk a Quimbyig húzódik. És volt a Debrecenben töltött húsz év alatt egy erős Tankcsapda-vonzalom. Ahogy ők beleszartak ebbe az egészbe, és megcsinálták a semmiből magukat minden megalkuvás, kompromisszum nélkül, az szerintem példátlan a mai magyar rock-szcénában.

- Úgy tűnik, szinte minden bizarr szituációról lenne véleményed, de inkább leíró eszközökkel élsz, rögzíted a látványt, az atmoszférát…
- Ez pontosan így van. Irtózom a mindent tudó, mindenről flott, határozott véleménnyel, megingathatatlan állásponttal rendelkező emberektől: írói tevékenységem során is mindent elkövetek, nehogy ilyen legyek én is. Abban bízom, a szöveg leíró, atmoszférikus elemei mögött/által is felismerhető azért, hogy mit gondolok.

- A figuráid jórészt szegények. A stuttgarti magyar intézetet vezetted, megismerhetted úgymond az elit problémáit is, a kultúrdiplomácia világát… Ezt a világot miért nem írtad meg olyan vehemenciával, mint a perifériákon vegetálókat?
- Előző, a 2012-ben megjelent A készlet erejéig című könyvemben van azért egy komplett stuttgarti ciklus, A másik Madárné. A kulturális diplomácia nyilvánvalóan egy izgalmas, érdekes és egyáltalán nem könnyű kitérő volt az életemben; pontosan lehetett tudni, hogy mindez ideiglenes – beleértve azt a csodálatos, feledhetetlen egzisztenciális élethelyzetet, hogy öt évig úgy élhettem a családommal, mint egy német középiskolai tanár… Sok élményt, tapasztalatot adott ez az időszak, amit kulturális attaséként abszolváltam – talán nem is eredménytelenül – , de annak a világnak a szereplői azért nem foglalkoztattak annyira, hogy ne lett volna felhőtlen öröm levenni az öltönyt és a nyakkendőt, mikor lejárt a megbízatásom. A fogadásokon többnyire szerepet játszanak a jelenlevők a salátástálak fölött, azt mondják, amit a partnerük hallani akar. Nincs benne íróként semmi igazán érdekes.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás:Szabó Fruzsina, Nullahategy.hu, 2015. március 24.