Az elszegényedő középosztálybeli igyekszik eltitkolni helyzetét. Interjú Keresztury Tiborral (Nullahategy)

Keresztury Tibor író, az Alföld folyóirat egykori szerkesztője, a litera.hu főszerkesztője. A Temetés az Ebihalban című új prózakötetében kivételes érzékletességgel ír a belvárost átmetsző villamosok, az agglomeráció végtelenébe járó buszok, és a HÉV járatok népeiről, a lecsúszottak és megszomorítottak világáról.

- Jórészt a kisebb formákat preferálod, tágasabb térben, például regényben nem gondolkodtál?
- Alkatilag ezt a köztes formát szeretem a legjobban, valahol a tárca, a novella, a kispróza és a publicisztika határmezsgyéin, de egy regény is készül, vagy tíz éve, van belőle úgy százötven használható oldal. Egyáltalán nem biztos, hogy valaha is el bír készülni  – a korszak nem kedvez különösebben a nyugodt, elmélyült alkotómunkának, hogy finom legyek.

- A szegénységnek számos formáját írták már meg, Tar, Borbély, Barnás…, szóval, sokféle a szegénység. A te szegényeid miben különböznek más szerzők lecsúszott figuráitól? Abban hogy esetleg több közülük egykori középosztálybeli volt?
- Miskolcon nőttem fel, az Avas alján, kora gyerekkoromban azt gondoltam, az a természetes felnőtt-állapot, hogy mindenki be van rúgva, állandó jelleggel dől-borul.  Kemény kurzus volt, orvos szüleim hiába próbáltak ettől a közegtől távol tartani. Az ipari lumpenproletár alapvetően különbözik az említett debreceni kollégák alföldi szegényeitől: nyersebb, őszintébb és brutálisabb. A lecsúszó középosztály már az elmúlt két évtized fejleménye, nincs köze a gyerekkori környezethez. Az elszegényedő középosztálybeli önreflexív, szégyelli magát, igyekszik eltitkolni a helyzetét, holott többnyire egyáltalán nem ő tehet róla, hogy a legkülönbözőbb módokon naponta emlékeztetik rá, hogy lúzer: tudására nincsen szükség, nem tud megélni belőle, teljes erejét és energiáját a hónapról hónapra történő megélhetési források előteremtése köti le.

- Egy-egy szövegedből kiderül, hogy a lábadban van a boogie, hogy sokat tudsz a rock and rollról. Ehhez képest ritkán írsz erről a témáról. Miért?
- Irodalomról is egyre kevesebbet tudok írni, a rendszeres kritikusi tevékenységgel is fel kellett az évek során hagynom, nem hogy a rock and roll… A nyolcvanas évek undergroundja állt hozzám a legközelebb: az a vonulat, mely a Trabanttól, a Balatontól, a Kontroll Csoporttól mondjuk a Quimbyig húzódik. És volt a Debrecenben töltött húsz év alatt egy erős Tankcsapda-vonzalom. Ahogy ők beleszartak ebbe az egészbe, és megcsinálták a semmiből magukat minden megalkuvás, kompromisszum nélkül, az szerintem példátlan a mai magyar rock-szcénában.

- Úgy tűnik, szinte minden bizarr szituációról lenne véleményed, de inkább leíró eszközökkel élsz, rögzíted a látványt, az atmoszférát…
- Ez pontosan így van. Irtózom a mindent tudó, mindenről flott, határozott véleménnyel, megingathatatlan állásponttal rendelkező emberektől: írói tevékenységem során is mindent elkövetek, nehogy ilyen legyek én is. Abban bízom, a szöveg leíró, atmoszférikus elemei mögött/által is felismerhető azért, hogy mit gondolok.

- A figuráid jórészt szegények. A stuttgarti magyar intézetet vezetted, megismerhetted úgymond az elit problémáit is, a kultúrdiplomácia világát… Ezt a világot miért nem írtad meg olyan vehemenciával, mint a perifériákon vegetálókat?
- Előző, a 2012-ben megjelent A készlet erejéig című könyvemben van azért egy komplett stuttgarti ciklus, A másik Madárné. A kulturális diplomácia nyilvánvalóan egy izgalmas, érdekes és egyáltalán nem könnyű kitérő volt az életemben; pontosan lehetett tudni, hogy mindez ideiglenes – beleértve azt a csodálatos, feledhetetlen egzisztenciális élethelyzetet, hogy öt évig úgy élhettem a családommal, mint egy német középiskolai tanár… Sok élményt, tapasztalatot adott ez az időszak, amit kulturális attaséként abszolváltam – talán nem is eredménytelenül – , de annak a világnak a szereplői azért nem foglalkoztattak annyira, hogy ne lett volna felhőtlen öröm levenni az öltönyt és a nyakkendőt, mikor lejárt a megbízatásom. A fogadásokon többnyire szerepet játszanak a jelenlevők a salátástálak fölött, azt mondják, amit a partnerük hallani akar. Nincs benne íróként semmi igazán érdekes.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás:Szabó Fruzsina, Nullahategy.hu, 2015. március 24.

2015-03-26 18:45:05
Nobel-díjas írónk, Kertész Imre munkásságának sokféle irányból történő megközelítéseit tartalmazzák a kötet tanulmányai. A szerzők meggyőződése szerint Kertész maga semmit sem akart...
Fordította: Benczik Vilmos, Csuday Csaba, Dely István, Kutasy Mercédesz, Litvai Nelli, Nagy Mátyás, Scholz László, Szőnyi Ferenc
Macondói és más történetek
Gabriel García Márquez novelláiban különcök és átlagemberek végtelenül szomorú, teljesen hihetetlen és nagyon ismerős történeteit követhetjük. A szerző képes rá, hogy kiszakítson térből...
Hold-mezőben, Kancsali utca 3. szám alatt lakik Amália, a világ legszomorúbb boszorkánya, aki azt meséli el nekünk, hogyan telt élete első száz esztendeje: hogyan rendezgette pöttyösbögre-gyűjteményét,...
Kner Piroska a Gyomai Kner Nyomda alapítójának, Kner Izidornak volt a legfiatalabb húga. 1877-ben született Gyomán, élete nagyobb részében háziasszonyként élt Rákosligeten. 1915-ben, a kor...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ