Bodor Johanna önéletrajzi könyvének megjelenését kiváló marketingmunka előzte meg. Gyakran szerepelt a médiában, könyvbemutatói egymást követték még fesztiválok kísérőprogramjaként is. Hatott a név ereje: az olvasóközönség rögtön tudta, kiről van szó. Figyelni kellett a jó megjelenésű, vonzó, törékeny és energikus: elragadóan beszélő, szenvedélyes egyéniségű szerzőre. Tovább csigázta az érdeklődést, hogy keveset árultak el az író-olvasó találkozókon szerkesztőjével-beszélgetőtársával, Szegő Jánossal azokból a hányattatásokból, amelyek a cselekményt alkotják. 

Szofisztikált, apátiába hajló jelenünkből meglepően határozott tekintet Bodor Johannáé – a túlpartra, a nyolcvanas évek hihetetlen romániai mindennapjaiba. Hiányérzetünket, az árnyaltabb-reflektáltabb kidolgozást, a „visszatekintő” pozíciójának beleíródását azonban enyhíti a személyes történet unikalitása. A perspektíva szűken tartása mégiscsak bevonz, a történet sodrása, a rejtély (mik várnak rá) s a rejtvény megoldása (hogy lesz úrrá a nehézségeken, hogyan jut át az akadályokon) s kimenetele fenntartják a figyelmet. Két felnőtt barátnőjére támaszkodhat, azonban szinte mindenütt lehallgató-készülékkel és besúgókkal kell számolni. S ebből fakadóan az érintett soha nem lehet nyílt. Még otthonukban sem azok, ott is rendre felfedezik a szerkezeteket. Ezeknek beszélnek, ha pedig nem akarnak kimenni egy csendes parkba, rádiót állítanak a készülék elé. Kódolt beszédben nyilvánulnak meg tehát telefonon, társaságban egyaránt, olyankor is, amikor a körülmények változása miatt már nincs mód a kód egyeztetésére. 

Johanna éppen az elbeszélt időben kerül közel a fiúhoz, akire öt éve vár, s aki eddig tiszteletben tartotta gyereklány-voltát. Kölcsönös, szenvedélyes, tiszta viszonyukat napokig sikerül ártatlannak meghagynia. Nem akarja becsapni, így csak pár nap felhőtlen boldogságot engedélyez maguknak, aztán bevallja, hogy névházasságra készül. Nem tudják jól megoldani a helyzetet. Mihai tajtékzik, becsapottnak érzi magát, s bár a cselekményidő során még többször találkoznak, meglehetősen feldúlt lelkiállapotaikban, a diktatúra által megnyomorított kapcsolatukat képtelenek orvosolni. Finoman jellemzi, költőien absztrahálja viszonyukat, helyzetüket ez a poétikusan pontos definíció: „karcolt és koszos filtereken át láttuk egymást, az egymásról és helyzetünkről alkotott kép homályos volt.” (121) Ő, akkori önmaga is játszik az emberekkel, manipulálja, összezavarja őket, még ha nemes céllal is.

A lakás összecsomagolása, valamennyi holmijuk szétszortírozása idején: elutazása előtt pár nappal még egyszer ráijeszt a hatalom. Otthon meglátogatja egy rendőr, s Johanna ekkor is kivágja magát. Megedződött nem kimutatni meglepettségét, stratégiája a bájosság, a rokonszenvesség. S a kidolgozott, begyakorolt apró mozdulatok, a szúrós tekintetet álló nyugodt tekintet – kívül kerülve pedig a cigaretta segítik abban, hogy helytálljon, hogy ne omoljon össze. Sikeres interjúja után, amikor átment a házassági kérelmét firtató vizsgán: „Kint voltam. Bezárva.” (68) Fel van készülve a megfélemlítések számos válfajára. Arra is, ha a hivatal embere fenyegetően kérdezi már azt is, hogy mikor született. A tizennyolc éves Johanna észnél van, nem kotyog el semmit. A balett-tanulás, amiről sokat megtudunk, tartást ad, kikapcsol, megtanítja elviselni a fizikai és a lelki fájdalmat, kínt, megalázottságot is. „Nagyon korán megértettem, mennyi mindent lehet elmondani némán. Mennyi titkot lehet kiteríteni úgy, hogy senki se vegye észre. A való világ elől gondosan eltakart minden szenvedélyemet, fájdalmamat szabadjára engedhettem a táncban. A balett zárt, merev szabályrendszerét átszőtte a művészi lázadás, a segélykiáltás összes hangneme, az elfojtott vágyak forradalma.” (86)

 

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: V. Gilbert Edit, Revizoronline.hu, 2015. április 1.