Olvasói a Szindbád könyveken keresztül ismerhették meg Csabai László nevét. Az író azonban félretette a nyárligeti detektív történetét, s napvilágot látott a Száraz évszak című kötete.

Tudatosan kerestél valami mást?

A Szindbád-könyvek megírása közben foglalkoztam mással is. Született például egy félig fiktív mikronovella-füzér, mely a Nyárligeti napló címet kapta. És még sok egyéb novella is. Ezen utóbbiakat is érdemesnek tartottam (akárcsak a Magvető Kiadó) arra, hogy kötetben jelenjenek meg. A Szindbád-történtetektől való elszakadásban bizonyosan van tudatosság is, mert akartam, hogy az olvasók más oldalamról is megismerjenek. Szeretek bűnügyi történeteket írni, de nem lehet mindig csak bűnügy a feszültség forrása vagy a csattanó.

Pályád a novella felől indult, hiszen Szindbád, a detektív című köteted egyetlen novella tervéből terebélyesedett novellafüzérré. A Szindbád Szibériában esetében még erősebb kapcsolódásokra figyelhettünk fel, s a mű inkább a regényhez áll közelebb. Mostani, Száraz évszak című könyvedben az írások páros elrendezésére vállalkoztál, s kétszer nyolc novellát helyeztél el a kötetben, ezeket duónovelláknak nevezted el. Hogyan merült fel ez a szerkezet?

Nyolc elbeszélésem volt készen 2013 nyarán, s mivel mindegyiknek megírtam a folytatását, lett nyolc pár, összesen tehát tizenhat. A kérdés az lehet, miért folytattam mindegyiket, vagyis miért zártam le úgy az első részt, hogy folytatni lehessen. Erre két magyarázat is kínálkozik. Az egyik inkább filozófiai, miszerint egy életet, egy sorsot és egy ezekre épülő történetet igazándiból csak a halál, leginkább a főhős halála zárhat le véglegesen. De úgy gondoltam, túl sok már a főhős halálával végződő novella. Egyébként az élet maga a kihívást és veszélyt jelentő helyzetek végtelennek tűnő sorozata. Mindig várjuk, hogy „na, csak ezen legyek túl!”, de aztán újra és újra szembekerülünk a környezet és a saját magunk válságaival. Szerencsés esetben az öröm is vissza-visszatér. A realista írónak (mint nekem) törekednie kell arra, hogy az adott novellában bemutatott válsághelyzetet az adott emberélet válságseregének egy részeként tüntesse fel. Ehhez meg kell hagyni a folytathatóság (időben előre és vissza) lehetőségét. Van azonban egy praktikus magyarázat is. Egy novellába gyakran nem tudom az összes vele kapcsolatban felmerült ötletemet belesűríteni. Egy történet véges számú helyzetet és fordulatot bír el. Ráadásul az írás megjelenése után is támadhatnak új ötleteim. Mindkét eshetőséget szem előtt tartva, az a jó megoldás, ha nincs végleges lezárás.

Elképzelésed szerint miképpen kapcsolódnak egymáshoz ezek a novellák?

A legegyszerűbb, amikor a második történetben ugyanazok a szereplők bukkannak fel, mint az elsőben, és a cselekedeteik, érzelmeik is az első történetben bemutatott helyzetekből táplálkoznak. Ez akár nagyobb időbeli ugrással is elképzelhető. Lehet összekötő kapocs a közös helyszín is. Lehet egy történetrészlet is, melyet két különböző szemszögből láthatunk. És persze előfordulhat mindezek kombinációja.

Az Ölelő karok című novella, mely a kötet legterjedelmesebb darabja, megpróbál elvarrni bizonyos szálakat, legalábbis összefoglalja az addigiakat. Miért tartottad ezt fontosnak?

Bevált írói fogásnak tartom az olvasó meglepését, meghökkentését. És egy korábbi szereplő váratlan újra-megjelenése is ilyen. Figyelni kell, és a történet megsúgja, mikor lehet összekapcsolni egy másik, korábbi történettel.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ménesi Gábor, Kortársonline.hu, 2015. április 7.