Potozky László idén kapott Móricz-ösztöndíjat, még ebben az évben megjelenik Éles című regénye a Magvetőnél. Új könyvéről, munkamódszeréről, az irodalmi életről kérdeztük, és elárulta, mit üzenne Móricz Zsigmondnak.

A Móricz-ösztöndíj kapcsán kialakult vitában felmerült, hogy nagyobb eséllyel indulnak azok a pályázók, akik tagjai valamelyik írószervezetnek. Neked, mint friss ösztöndíjasnak mi a véleményed, fontos az írószervezeti tagság, a személyes kapcsolati háló?

Őszintén megmondom, nem tudok erre a kérdésre érdemi választ adni. Egyszerűen azért, mert soha életemben nem voltam még kuratóriumi ülésen. Nem láttam belülről, hogyan működnek ezek a dolgok. Én is csak hallottam ezt-azt, erre pedig nem szeretnék véleményt alapozni. Ha megtanultam valamit az irodalmi életben, az az, hogy ne higgy el semmilyen pletykát, csak tedd a dolgod, és örülj, ha összejön valami. És nagyon fontos, hogy tudj örülni másnak is, vagy legalább elfogadni a sikerét. De a kérdésedre visszatérve: csak magamból tudok kiindulni. Én négyszer pályáztam meg az ösztöndíjat, most, negyedik alkalommal összejött. Ezelőtt csak az első pályázáskor adtam le komoly munkatervet, akkor viszont alig voltak publikációim, nemhogy kötetem. Utána nem vettem komolyan a dolgot, ugyanis gyűlölök munkatervet írni, és azt mondtam magamnak, ráérek még Móricz-nyertesnek lenni. Idén viszont megembereltem magam, és úgy érzem, egész jó munkatervet sikerült összehoznom. És mit ad Isten, pont abban az évben kaptam meg, amikor tisztességes munkatervvel pályáztam. Ezen logika mentén tehát a leadott terv minősége számít, egyéb spekulációkba bocsátkozni pedig nincs kedvem.

Apropó, publikációs lista. Ha elkészül egy novellád, regényrészleted, melyik folyóiratra gondolsz először, kinek küldöd el?

Kvázi rég volt, hogy rendszeresen publikáltam, novellát utoljára a Prae-ben kábé másfél évvel ezelőtt. Azt felkérésre küldtem és szívesen, mert az egyik kedvenc lapomról van szó. Meg lehet nézni a dizájnját, elképesztően szép, és persze a szerzőgárdájuk sem akármilyen, jórészt fiatalok, és az ilyen társaság számomra mindig kedves. Aztán mostanság ismét beindítottam egy „publikálási hullámot”, az Élesből, a regényemből küldtem szét különböző lapoknak részleteket. Az elsőt a megszűnő félben levő Holminak küldtem még tavaly tavasszal, most viszont, amikor egyszerre több részletet postáztam szét, az első a Jelenkor volt. Közel áll hozzám az a lap és a szellemisége, mert bebizonyosodott számomra, hogy náluk nem ismeretség vagy ismertség alapon működik a közlés. Emellett szeretem még (a teljesség igénye nélkül) a Bárkát, a Tiszatájat, a Műutat. És a Székelyföld is közel áll hozzám, igyekszem ott is viszonylag rendszeresen publikálni.

A Communitas Alkotói Ösztöndíjára az Élessel, az NKA által meghirdetett Gion Nándorra novellákkal, a Móriczra úgyszintén novellákkal pályáztál. Mennyire motiválnak az alkotás folyamatában az irodalmi ösztöndíjak?

Szerintem, ha ösztöndíjra van szüksége valakinek ahhoz, hogy motivációja legyen az íráshoz, akkor a dolognak semmi értelme. Úgy gondolom, először a drive kell megszülessen, hogy meg akarom ezt írni, mindenképp papírra kell vinnem, mert ha nem, csonka ember maradok. Ennek hatására kezd az ember anyagi forrásokat, tehát adott esetben ösztöndíjakat keresni, hogy minél jobban alávethesse magát ennek a kényszernek, amit a megírandó dolog szül. Azért, hogy minél zavartalanabbul dolgozhasson. A motiváció tehát valami belső dolog, míg az ösztöndíj, az egy külső segítség ehhez. Tehermentesítés a megszállottsághoz, mondhatjuk így is.

Néhány részletet én is olvastam az Élesből, nem titok, hogy a cselekmény Kolozsvárhoz kötődik. Miért ez a város, hogyan született az alapötlet?

Azért ez nem teljesen igaz, hogy Kolozsvár. Persze, Kolozsvár is megihletett, de csak alapanyagot nyújtott. (Annak viszont tökéletes, mert remekül lehet úgy írni belőle, hogy nem kell lokalizálni a történetet, szóval a sztori Kelet-Közép-Európában bárhol játszódhat.) A szikra viszont több helyről jött. Az elsőt pont Pest adta. Még nem éltem itt, a szállásom Zuglóban volt, éjfél körül hazafelé tartottam a belvárosból. A Thököly úton haladtam, ahol egyszercsak odajött egy teljesen átlagosan öltözött lány, és azt kérdezte tőlem, hogy csinálunk valamit? Döbbenten ráztam a fejem, mert tudtam, hogy ő az, akiről csak kocsmaasztalnál elmesélt sztorikból hallottam. Igen, egészen addig kvázi urban legendnek hittem az egyetemista prostituáltakról keringő meséket. Akik csak havi háromszor-négyszer, és akkor is ők választanak. Aztán láttam valahol egy dokumentumfilm-részletet, amit sajna azóta sem találok. De a filmre már akkor bukkantam rá, amikor a szöveg félig kész volt, és az alapkoncepció be volt betonozva. Megnyugtatott, hogy sikerült pontosan feltérképeznem a lelkivilágukat és a motivációikat. A másik szikrát pedig egy Stasiuk-novella adta. Olvasás közben elképzeltem, hogy mi lesz a csattanó, mi történik valójában ebben a homályos szövegben, aztán nem az lett. Gondoltam, akkor megírom ezt én.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Varga Melinda, Irodalmijelen.hu, 2015. április 9.