Az igazán jó könyvekről sosem tudok írni. Na jó, a csoport bizonyos tagjairól igen, de van az a kategória, amiről ha vért izzadok, akkor sem. Azt követően, hogy letettem őket, azonnal billentyűzetet akarok ragadni, hogy márpedig erről tüstént tájékoztatnom kell mindenkit, aztán inkább hagyom leülepedni, és végül rájövök, hogy sosem fogom tudni annyira ajánlani a könyvet, mint az saját magát. Aztán végül mégis mindig nekiállok. Nos, a Holtversenyt több, mint három hete fejeztem be, azóta kerülgetem. Mert a Holtverseny igazán jó könyv.

Nem áll szándékomban megsérteni, de Totth Benedek (1977-) nem híres író. Persze, hogy nem, hiszen ez az első könyve. Persze eddig is a könyvkiadásban dolgozott, évek óta műfordító, amúgy a Pázmányon végett angol-kommunikáció szakon, tehát távolról földim, nem mellesleg olyan szerzők könyveinek magyarra ültetése köszönhető neki, mint Cormac McCarthy, Aldous Huxley, Stephen King, Dennis Lehane, Chuck Palahniuk, Philip K. Dick, Iain M. Banks, Ray Bradbury vagy Suzanne Collins. Elég impozáns lista. Igaz, hogy ő fordította következetesen kajának az ételt, élelmet, ebédet, vacsorát, uzsonnát Az éhezők viadala-trilógia mindhárom kötetének egészében, de ezt sikerült azonnal feledtetni a 2014-ben megjelent Holtversennyel. Kedves Benedek, minden meg van bocsátva! Visszamenőleg és előre is.

Azt hiszem, hogy ez az egy kapcsolatom volt a szerző nevével korábban, mármint hogy megnéztem kit okoljak a fent említett fordításért az ifjúsági fantasy trilógia lapjait olvasva, aztán lépten-nyomon az ő könyvével találkoztam, amit a blognak adott interjújában Kondor Vilmos "egészen kiváló, remekbeszabott" regénynek nevezett. Talán nem túlzok, ha azt mondom, az ő szava adta a végső lökést a Holtverseny kézbe vételéhez. A kötet főhőse négy élsportoló (úszók és vízilabdázó) gimnazista fiú: Kacsa, Bója, Zolika, és a történetet végig névtelenségben maradva, E/1-ben és jelen időben elénk táró elbeszélő negyedik srác. A kezdő jelenetben a vidéki Magyarország sötét éjszakájában egyikük apjának sportkocsijával száguldanak, egy lánnyal, Nikivel kiegészülve. A cselekmény ezzel a hatásos képpel veszi kezdetét, amit később sikerül tovább emelni: olyan emlékezetes szűk 250 oldal következik, amihez hasonlóhoz már nagyon régen nem volt szerencsém, ha volt is egyáltalán. Sajnos vagy szerencsére nem mondhatnám magam a kortárs magyar irodalom alapos ismerőjének, sőt; viszont a Holtverseny az utóbbi évek legjobb és legfontosabb magyar regénye - számomra legalábbis biztosan.

Előre (talán már egy kicsit későn) szólok, hogy a bejegyzés nagy része nem lesz más, mint folyamatos dicséret és ömlengés, ami egy idő után lehet, hogy idegesítő, de nemcsak hogy nem tudok, de nem is akarok ennek gátat vetni. A könyv jelenetei elképesztőek. Utálom, ha egy új szerzőt/könyvet/filmet rögtön nagy elődökhöz kezdenek hasonlítani, ezzel megpróbálva belőni a stílusát, de sajnos én is hajlamos vagyok rá. Totth-tal kapcsolatban leginkább Bret Easton Ellist szokás felhozni, ezt a párhuzamot gyorsan le tudom zárni: sajnos utóbbitól még semmihez sem volt szerencsém. A lapokat pörgetve nekem olybá tűnt, hogy ilyesmit talán Quentin Tarantino írhatna, ha napjaink Magyarországán nevelkedett volna; ha jó magyar író lenne, akinek a baromi jó a humora is; ha sok Rejtőt olvasott volna; és ha ő is megdugta volna Szepesi Nikit.

Több a szerzővel készült, remek interjú is elérhető neten, ezek egyikében olvastam, hogy Totth gyakorlatilag 10 évig írta a kötetet: ennek fele saját, egyedi hangjának megtalálásával, a második pedig a szöveg megírásával, majd újra- és újraírásával telt. Én nem tudom, hogy mit csinált magával, bár már pusztán Az éhezők viadala-trilógiát olvasva is érezni, és azt hiszem ezt ő is elismerte: a lazább, a hétköznapi beszélt nyelvhez, szlenghez, argóhoz jobban hasonlító nyelvezet áll közel a szívéhez. Csakhogy. A Holtverseny névtelen főhősének hangja nem csak hasonlítani akar a mai kamaszok bizonyos rétegének beszédéhez, hanem annak hajszálpontos, egyszerűen tökéletes lenyomatát adja. Nincsen a kötetnek olyan bazdmegje, köcsögje, faszomja, gecije, tesója, vagy niggere, ami egy kicsit sem lenne a helyén, ami egy kicsit is idegenül hatna, vagy elütne. Ez a kultúra (filmek, zenék, stb.) vonulatában, sőt bármi egyebet tekintve is igaz, mindegy hogy a jobbikos pacák fordítva felragasztott Nagy-Magyarország matricájáról, vagy különféle pornófilm típusok alműfajairól legyen szó. Összességében a lehetetlenhez közeli, nyaktörő mutatvány, de sikerült. Semmi sem mű, semmi sem mesterkélt vagy erőlködés szagú, minden a helyén van. Bár a versenyszerű úszás önéletrajzi elem, a többi a szerző fantáziáját és megfigyelőképességét dicséri.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Librarium.hu, 2015. április 8.