Turi Tímea a Jönnek az összes férfiak című előző kötete után kiadót váltott, hozzáállást azonban nem, formailag pedig a már meglévővel gazdálkodott, csak kiegyensúlyozottabban. A Magvető gondozásában megjelent A dolgok, amikről nem beszélünk egy magabiztos hangon megszólaló kötet még magabiztosabb folytatása lett.

Sokat vitatott kérdés, hogy van-e speciálisan női költészet. Amennyiben van, úgy Turi Tímea a Jönnek az összes férfiak (Kalligram, 2012) alapján a tökéletes női költő. Az a kötet a nőiség témájának komplikáltságát többszörösen megugorva végig olyan hangnemet hozott magabiztosan, ami kellően távolságtartó ahhoz, hogy intim lehessen, bármennyire is hat ez paradoxonnak (és bármennyire is egyértelmű a fenti mondatból, hogy férfi írta). Egy pillanatra sem volt túl direkt: azokat az elemeket, amelyek miatt az lehetett volna, bizonyos sorokban elhagyta, hogy máshol, másképp hozza elő őket, esendőségükkel kikacsintva a határozott bölcsesség előtere mögül. A Jönnek az összes férfiakat a tömör, definitív állítások, illetve a köztük megbúvó többszörös (ön)irónia tette azzá, ami: a magyar irodalomban hiánypótló hozzáállás lenyomatává. Egyetlen befogadói hátránya a mennyisége volt: nyolcvankilenc tömör, sűrű vers egyetlen kötetben, ráadásul a ciklusokra osztottság különösebb funkciója nélkül. Ugyanakkor a friss hangnemből adódó lehetőségek kavalkádja megbocsáthatóvá tette ezt a túlburjánzást. Mindenesetre ezek után egy következő kötet összerakása nem kis kihívást jelent.

A 2014 őszén megjelent A dolgok, amikről nem beszélünk nyitóverse, a Meridián tömör precizitása szépen hozza a már ismert színvonalat, a kötetben betöltött szerepe azonban csak annak végigolvasásával kap értelmet: már önmagában önironikus gesztus a kötetkezdő vers zárósoraként, hogy „és most elbukunk”. Ez egy izgalmas szerepjátékszerű sorozat kezdete, amelynek verseiben amellett, hogy az önironikus hangnem alapként végig jelen van, a lírai én az általa megfigyelttel is azonosulni próbál. Ez tehát nem egyértelműen maszkhúzó költészet, hanem olyasmi, ami saját öntudata – állandó öniróniája – mellett is bőven teret enged az általa megfigyelttel való azonosulásnak, vagy legalábbis az arra való kísérletnek. Az így megfigyeltek pedig ciklikusan követve egymást, jelentősen gazdagítják a kötet szemléletmódját a Jönnek az összes férfiakhoz képest.

A kötet versei a nyitó, ciklusokon kívüli Meridián után hét ciklusba oszlanak. A Soha többé nem leszek személyes című blokk beszédmódja címéhez hűen még kifejezetten távolságtartó, a Dalok a divatlapból viszont már a kötet talán legjátékosabb megoldásait mutatja, frappáns rövidséggel, amelyek közül talán csak a Fehér elefánt lóg ki, jelentőségteljes feszültségével (amit az is jelez, hogy itt tűnik fel a később cikluscímként visszaköszönő „A történeteiknek nullfoka” kifejezés).

A Hóvirág cukrászdával aztán elkezdődik a már említett szerepjáték, a könyv korosztályi–családtematikai kalandozása. „Néha, mint egy seb, megnyílik a családom története”, írja Turi az Egy seb című versben, és valóban, innentől mintha egy több szemszögből gondosan összerakott családregényt olvasna az ember, ebben a fejezetben épp a lírai én anyjának szemszögéből. („A gyerekkorban látott élet nem segít, / Amit a lánya lát, mihez lesz mankó” – Hazatér-e?). A Kék bárányban ugyanez a viszony egy generációnyit vált: a lírai én és a gyereke kapcsolata lesz középpontban („Mától más helyett leszek, / hogy ő legyen” – A négy O birodalma), illetve az anyaságból fakadóan a felnövéssel és a felelősséggel való folyamatos szembenézés („A hagyomány lányai / lettünk, anyányi lányok, / anyák, és úgy elhagynak a szavak, / mint a gyerekek” – Bombakráter; „Türelmetlenek, és semmit nem tanulnak.” – Játszótéri anyák).

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Stermeczky Zsolt Gábor, FélOnline.hu, 2015. április 16.