György Péter ismét fontos könyvet adott ki. Nem kétséges, hogy sok szakmai beszélgetést válthat ki, vagy jó lenne, ha kiváltana a kötet. A hatalom képzelete. Állami kultúra és művészet 1957 és 1980 között megkísérli jellemezni a kulturális intézményrendszert az építészet, a szépirodalom és a képzőművészet kapcsán a jelzett korszakban, vagyis „a valóság és a képzelet feletti uralom intézményeinek a kritikai elemzését” (64., kiemelés a kötetben) tűzi ki célul. E könyv a kettősségek, köztességek bemutatását a legapróbb mozzanataiban is hordozza, még saját nyelvében is, hiszen maga A hatalom képzelete mozog az esszé- és tanulmánykötet határán. A kijelölt időintervallum két végpontja pedig történéseivel a képlékenység sugallója, azaz jelzi a hozzájuk kötött eltérő olvasási módokat.

A kettősségek összefonódásának lényegi alapja az anyaghoz való hozzáférésünk módjából következik: az intézményrendszer milyenségének tárgyalásában az emlékezésnek döntő szerep jut. Ismerjük a gadameri elméletet, amelynek kiemelt megállapítása az emlékezés átíró funkciója, mely a sokféleségben nyilvánul meg (vö. Hans-Georg Gadamer: Költeni és gondolkodni Hölderlin Emlékezés című verse tükrében). Emellett figyelnünk szükséges arra, hogy ne a historikus kánon átírását mint valami esztétikai igazságszolgáltatásnak tűnő tettet teremtsük meg. Ezeken felül újra és újra ajánlatos tudatosítanunk, hogy az emlékezés tárgyalása során számolunk a felejtéssel. Ennek természetszerűleg van egy vágyott típusa, amelyet Gerhard Richter követne, hiszen ő öncenzúrát valósítana meg utólagosan. Nem óhajtja régebbi munkásságát ismét felszínre hozni: „Richter nem tartotta kívánatosnak, hogy a szocialista realizmussal azonosítható korszakát a nyilvánosság tereiben láthatóvá tegyék.” (108.)

Ha szorosan a nyelv vonatkozásában szemléljük a kérdéssort, akkor szembesülünk azzal, hogy a túlélő számára is érthetetlenek lehetnek a sajátmaga akkori mondatai. Az utókor még erősebben tapasztalja ezt. Az a tér, amelyben ez a nyelv otthonos volt, megszűnt, így a kommunizmusról, a szocializmusról való beszédnek folyamatos önreflexióban kell részesülnie.

Amikor György Péter az 1957 és 1980 között épített terek mai használata során felveti az idegenség és az otthonosság érzetét, akkor ez térolvasásunkat érinti, és utal azokra a változásokra, amelyek a tereken végbementek, így a térváltoztatások rétegzettségére. Ezt vizsgálja Ungvári Zrínyi Ildikó is, amikor jellemzi egy építészeti produktum több korszakbeli használatának együttes nyomait (vö. Tér és látvány: a város színháza). György Péter érdemesnek tartja megemlíteni, hogy az építészethez és az építészekhez való viszonyulás mennyiben módosult az adott korszakban. Ezt diagnosztizálja az építészek mint kedvelt karakterek filmből való eltűnése. A szerző a témára összpontosítással a művészetek egymásra vonatkoztatását sem hanyagolja el.

 

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás:  Kovács Flóra, Revizoronline.hu, 2015. április 30.