A Sátántangó 30 évéről, az ember nélküli világ csodálatosságáról, a rokontalanságról, az elkerülhetetlen magyarságról és a nagyonszépirodalom esélyeiről beszélgettünk a Nemzetközi Man Booker-díjra jelölt Krasznahorkai Lászlóval.

– Az idén 30 éve, hogy megjelent első regénye, a Sátántangó, amely talán a legismertebb és az egyik legfontosabb munkája. Hogyan gondol rá vissza, milyennek látja a történetét?

– Elszakadtam tőle nagyon, de e 30 éven át formálisan soha nem szakadtam el, hisz bár hideg fejjel, de részt kellett vennem abban a dialógusban, amelyet magyar és külföldi olvasók és filmesek és szakértők és fordítók folytattak időről időre róla. Most viszont, hogy készülő regényemben visszakanyarodtam oda, a dolgok elejére, újra közvetlenebb és kevésbé elidegenedett a viszonyom hozzá.

Úgy vagyok ezzel a könyvvel, hogy bennem az emléke jobb, mint a valósága,

és ezt úgy értem, inkább visszagondolok rá, és akkor csak enyhe nyugtalanság fog el, de semmilyen körülmények között nem olvasnám el újra, mert attól félek, ebből a nyugtalanságból egy szörnyű összeomlás lenne.

Nemrég előkerült egy fénykép, amely engem ábrázol nagyjából azokból az évekből, amikor a Sátántangót írtam. Néztem ezt az alakot, s aztán megnéztem magam egy tükörben. Uramisten, mit mondjak? Megbocsátás van bennem, s csupán a vereség méla búját érzem. Krúdy Gyulának mondom, de biztos vagyok, hogy ön is érti, miről beszélek.

– „Az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze”, ez a mozgás pedig nem több, mint „diadalmas romlás”, „szívós, emésztő pusztulás”– áll a Sátántangóban. Sokak szerint ebben foglalható össze írásainak világképe. Így gondolja?

– Akkoriban magam is a sátántangót jártam,

ma már nem járom, csak nézem, ahogy járják.

Úgy látom innen, a sátántangó ugyanaz maradt. Nehéz többet mondani erről, mert a távolság a között, aki járja, meg aki nézi azt, aki járja, irdatlanul nagy. Nehéz a válasz, részben, mert már nincs közöm ahhoz, aki ezeket a gondolatokat megfogalmazta, részben, mert amit erre válaszolnék, azt írom éppen most. Így hát, arra kérem, képzeljen el egy étlapot egy alföldi restiben, amelynek élén régen, 30 évvel ezelőtt az állt: „Húsleves”, ma viszont ez: „Húsleves gazdagon”. Ez a helyzet.

– „Már évek óta szerettem volna egy olyan regényt írni, amiben nem szerepel ember” – nyilatkozta bő tíz éve. Miért érdemes erre törekedni?

– Ha nem maradt volna fönn Szophoklész nevezetes sora arról, hogy az embernél nincs semmi csodálatosabb, akkor most azzal jönnék elő, hogy évszázadok óta helytelenül fordították Szophoklészt, hisz ő, mint biztos forrásból tudom, valójában azt állította, hogy amennyiben leszámítjuk az embert, akkor a világnál nincs semmi csodálatosabb. De így maradt fenn az idézett sor, ezért aztán már csak azzal jöhetek elő, hogy rendben, nehéz pillanatokban kimondhatjuk ezt a „Nagy Nevezetest”, de csak úgy, hogy közben diszkréten zokogunk. Ahogy Malcolm Lowry tette.

Arról beszélek, hogy káprázatos világ van előttem, elbűvöl a paradicsom – mielőtt belép ebbe a paradicsomba az ember. És hiába mondja ön azt, hogy na, de hát, fiatalember, micsoda dolog ez? Hiszen maga is pontosan tudja, hogy az ember éppúgy része a teremtett világnak, mint minden más ebben a teremtett világban, így hát egyszerűen nem teheti meg, hogy az ember nélkül beszél róla, vagy akár hogy az emberben nem látja meg ama elbűvölő alkotóelemeket, amelyek miatt éppen annyira a paradicsom kábító csodálatosságához tartozik ő, mint bármi más. Azt mondom erre, nem, az ember a „Megnevezhetetlen” sátáni oldalához tartozik, más szóval, a sátáni uralkodik rajta, s így mindent megront maga körül, ha elég időt kap, hogy elvégezze, amire rendeltetett.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Vári György, Nol.hu, 2015. május 14.

Az írás a Népszabadság 2015. 05. 13. számában jelent meg.