Egykorvolt, leépült majorsági telep valahol a közelmúlt Magyarországán. A romok között néhány ember. Személyiségük lassan felszívódik, mint egy vérömleny. A térképen sincsenek rajta. Amnéziás múlt. Vak jelen. Vajon mi történhet még velük a peremen? Elég sok minden.

Kiss Tibor Noé elbeszélői tehetsége ezt a végvidéket szubtilis és láthatatlan drónként pásztázza végig és deríti fel. Az Aludnod kellene mozaikrészletekből összetapadó állapotregény, aprólékos-pontos atmoszférapróza, amely a szenvedő szerkezetek és vegetatív létezésformák kétségbeesett cselekvésmintázatait, legutolsó emberi küzdelmeit kegyetlen élességgel és kíméletlen, a melankóliát sem nélkülöző iróniával írja le.

– Egy végletesen eldugott, világvégi, periferikus környezetben vagyunk, ahol első pillanattól kézzelfogható a visszafojtottság, a robbanás lehetősége. És van egy olyan érzésünk, hogy más nem is lehetséges, nincs kiút. Mindez egyfajta kiszolgáltatottságnak, vagy inkább a magatehetetlenségnek tudható be?

– A kiszolgáltatottságot és a magatehetetlenséget nem tudom egymástól elválasztani. A transzneműségem miatt mindkettő saját élmény, így könnyebben észreveszem mások kiszolgáltatottságát és magatehetetlenségét is. A regény lezárását tekinthetjük egyfajta robbanásnak, ami szimbolizálja azt is, ami körülöttünk zajlik a 21. század Magyarországán. Vagyis egye több a robbanás, de ezekre többnyire családon, kisebb közösségeken belül kerül sor. Az emberek egyelőre itt vezetik le a feszültségeiket.

– Valós vagy fiktív tér? Számodra hol ér össze a kettő, a kézzel fogható dolgok teremtette atmoszférában, vagy az ezáltal strukturálódó érzelmek világában?

– A tér valós, a gyermekkorom egyik helyszínéül szolgáló telepen tényleg vannak elhagyott istállók, van kiserdő, kastély, szenvedélybetegek otthona. Viszont nem zúgnak állandóan a transzformátorok, az erdő sűrűje nem áthatolhatatlan, és az intézet kertjében sincs temető. A helyszín atmoszférája értelmezhető a telepen élők érzelmi világának leképeződéseként is.

– Egy sajátos rendszerbe vezet be minket a regény, ahol bár a legtöbben önös érdekeikkel vannak elfoglalva, saját perverzióikkal, félelmeikkel, leküzdhetetlen vágyaikkal küzdenek, mégis kialakul egyfajta hierarchia, amelyben bizony az a kevés számú nő, aki a telepen él, alulmarad. A férfiak és nők között kialakult hierarchikus viszony a társadalom sajátos működésének és normarendszerének következménye. Ugyanez a helyzet a telepen is?

– Annyiból igen, hogy az Aludnod kellene világából hiányoznak a nők. Eltűntek, megszöktek, meghaltak. A telepen maradt nők alávetettnek számítanak. Egy genderszempontú megközelítés szerint ez visszatükrözi a magyar társadalom hierarchiáját. De összpontosíthatunk a férfiakra is. A regény főbb szereplői domináns, hatalmi pozícióban lévő férfiak, akik a hatalomgyakorlás különböző módozataival élnek. A telepet birtokló Pongrácz Béla – elsősorban gazdasági hatalma révén – mindenkit, így a férfiakat is kizsákmányolja a telepen. Gulyás Feri a fizikai erőszak eszközével tartja maga mellett a félkegyelmű Irénkét. Ezek a férfiak ugyanakkor áldozatok is, őket szokás a rendszerváltás veszteseiként emlegetni. A szocializmus bukása után sokan elveszítették a munkájukat, kilátástalan, kiszolgáltatott élet várt rájuk. Véget ért az a világ, amelyben erőseknek számítottak. Az a benyomásom, hogy a rendszerváltás óta megjelent új kihívásokhoz a nők jobban tudtak alkalmazkodni.

– Szenvedélybetegség, nemi és családon belüli erőszak… Hogyan lehet ezekről a dolgokról prózában beszélni?

– Nincs külön recept, a szenvedélybetegségekről és a nemi erőszakról ugyanolyan nehéz beszélni prózában, mint az abortuszról vagy a szegénységről. Ezek mind nagyon súlyos társadalmi problémák, s az okozza a legnagyobb kárt, ha nem beszélünk róluk. Vagy ha megelégszünk a sematikus ábrázolással, ha nem vagyunk hajlandók újra és újra felülvizsgálni a saját álláspontunkat. Ideális esetben az olvasó egy jó regény elolvasása után a szöveg hatása alá kerül. Az irodalmi szöveg nagy előnye, hogy képes hatást kiváltani: más statisztikákat olvasni arról, hogy hány millió szegény ember él Magyarországon, és más egy novellában vagy egy regényben szembesülni azzal, hogy mit jelent a nélkülözés. A prózaírás során az önreflexivitás és az érzékenység a legfontosabb a számomra. Írás közben olyan maximalizmusra törekszem, amelynek elérésére az élet egyéb területein esélyem sincs. Minden szónak jelentősége van, olyan ez, mint egy önterápia. A prózaírás révén rengeteget tanulhatunk önmagunkról – számomra ez az Aludnod kellene legváratlanabb felismerése.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Sirbik Attila, Tiszatájonline, 2015. május 23.