Kollár-Klemencz László, a hétalbumos Kistehén zenekar énekes-dalszerzője szerint érvényes művek létrehozásához bátor kiállásra és önmagunk lemeztelenítésére van szükség. Első prózakötetének borítóján ennek megfelelően meztelenül látható.

– Mi a válasza, hogy miért távolodnak a dolgok? Egyáltalán távolodnak?

– Távolodnak, persze. Nézzük úgy az őstörténetet, olyan leegyszerűsítve, mint egy mesét: volt egyszer egy ősrobbanás, azóta egyfolytában távolodnak egymástól a dolgok, és mi is részesei vagyunk ennek a távolodásnak. Gondoljon a mi kis hétköznapi mozzanatainkra, szeretetkereséseinkre: időnként kapcsolódni akarunk, majd mégis eltávolodunk, mert úgy érezzük, a széttartó erők hatalmasabbak, mint az összekapcsolók. Bár a könyv nem egy konkrét filozófiai kérdés köré épül, mégiscsak arról beszélek a novellákon keresztül, hogy miért keressük a másik ember társaságát, és miért ilyen nehéz megtartani mindezt.

– Egy kakukkos óra, disznóvágás, kudarcos elvonulás Szigligetre, az imádott kutya halála. Azért rögzítette most ezeket, hogy a kozmológiai távolodás ellenére mégiscsak legyen egy fix pontjuk? Egy könyvtárgy? Máshogyan: miért fog prózaírásba a zenész-dalszerző?

– Ez a zeneszerző-szövegíró karakter már régóta foglalkozik írással. Egy Kistehén-lemez kialakulásánál legalább akkora szerepe van a szövegnek, mint a zenének. Korábban készítettem rövidfilmeket, írtam forgatókönyveket is – hogy most éppen novellák jöttek elő, annak részint az az oka, hogy az elmúlt tíz évben sok olyan történet esett meg velem, ami mellett nem akartam egyszerűen csak elmenni. Izgatott, hogy rögzítve lássam a saját nézőpontomat.

– A kötet végén azt olvasom: „A történet szereplői kitalált karakterek, a valósággal bármely hasonlóság csak véletlen egybeesés”. Igaz ez?

– A valóság és a fikció furcsa, sajátos keveréke ez a könyv. Vannak szereplők, akik ma is élnek, bizonyos figurák pontosan felismerhetők, de még hozzájuk is tapadnak fiktív elemek. De közben senki lelkébe nem akartam beletiporni. Fontos kérdés, hogy az ember mennyire vállalja önmagát, mer-e nyíltan, őszintén, mélyen írni magáról és a körülötte lévőkről, persze úgy, hogy lehetőleg senkit ne bántson. Szerintem csak így lehet. Ha hiteles, érvényes művet akarsz létrehozni, nincs más lehetőséged, mint kiállni, vállalni, hol tartasz, levetkőzni teljesen.

– Új természetírások – az alcímről Thoreau és Oravecz Imre ugrott be. Milyen előzményei vannak a mostani elbeszélésgyűjteménynek?

– Amerikában láttam egy fotókkal illusztrált novellagyűjteményt, aminek szintén ez volt az alcíme. A címlapon ott állt egy baseballsapkás farmer, a háttérben egy John Deere meg a végtelen szántó – volt az egésznek valami Edward Hopper-es időtlensége. Egyszerre volt nagyon archaikus és nagyon mai. A kötet novellái is ebben a tartományban mozogtak. A környezet, a természet, a vidék nagyon ősinek tűnt, a feszültségek viszont maiak voltak. Azt hiszem, az én írásaim is rímelnek erre a kontrasztra, így jött, hogy valami hasonló irányban lehetne őket összeterelni, hasonló alcím alá. Stilárisan egyébként talán Raymond Carver és Hazai Attila dolgai voltak meghatározók. Szeretem az ő szikárságukat, a tőmondataikat, az egyenes, minimalista stílust. Azt gondolom egyébként, hogy nemcsak a városi vágyik a természetbe, hanem a természetközelibb, vidéki ember is a városba. És egyik sem nagyon tud meglenni a másik nélkül. Gondoljunk csak az egyre sokasodó közösségi kertekre a nagyobb városok közepén. Vagy a biciklisekre. Nem záródik, hanem éppen hogy nyílik az olló. Egyaránt fontos a jó levegő és a jó társaság, a jó lehetőségek. Hiszen egy „új természetnek” egy élhetőbb, kényelmesebb közösség is nagyon fontos eleme. Nem csak egy platánfa.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Csider István Zoltán, Nol.hu, 2015. május 27.