Dragomán György Máglya című kötete után újra megjelent első regénye, A pusztítás könyve. A fehér király nemzetközi sikerét követően (melyből a nyáron angol filmet forgatnak a Trónok harcából ismert Carice van Houtennel) hamarosan megjelenik a Máglya angol és német fordítása is. A szerzővel beszélgettünk. 

POÓS ZOLTÁN - nullahategy

Honlapodon már fenn van a Máglya amerikai kiadásának borítója. Gyorsan elkészült, hiszen a könyv csak tavaly ősszel jelent meg… Ezek szerint már a fordítás is készen van? A külföldi megjelenések covereibe van beleszólásod?
Eléggé várták már a külföldi kiadóim is az új regényt, úgyhogy ahogy befejeztem rögtön igent mondott rá a Houghton-Mifflin-Harcourt, tehát már a magyar megjelenés előtt tudtam, hogy angolul is megjelenik majd. Az angol fordítás még készül, a német éppen a napokban lett kész, most kezdődik a szerkesztési folyamat. Egyelőre kilenc nyelvre fordítják a Máglyát, megjelenik például Brazíliában, Hollandiában, de Franciaországban és Olaszországban is. A borítókról többnyire megkérdeznek, de nem nagyon szoktam beleszólni. Persze olyan is megesik, hogy akkor látom először a borítót, amikor meghozza a megjelent könyvet a posta.

Kilenc évig írtad a Máglyát. Bár pontos, precíz könyv, mégis azt gondolná az ember, hogy hamarabb megszülethetett volna, hiszen egyértelmű a vonalvezetése, és van lendülete…
A fordítók munkájából látszik a legjobban, hogy komplex hálóban működik a szöveg, többen mondták, hogy az egész úgy működik, mint egyetlen hatalmas vers, és minden szónak komoly súlya van benne. Persze a mélyszerkezetnek nem kell első látásra láthatónak lennie. Van aki harmadik-negyedik olvasásra is vesz benne észre új összefüggéseket.

Bár több más kéziratot is írtál, de talán jogos a kérdés: mi tartott ilyen sokáig? Lassan írsz? Több erdélyi író pepecsel hosszasan  a szövegeivel. Bodor Ádám évekig finomít egy-egy nem is olyan hosszú prózát, Bartis Attila egyszer azt mondta, hogy egy képeslapot is akár fél napig ír… Az erdélyi írók óvatosabbak?
Van, aki lassan ír, van, aki gyorsan. Nem hiszem, hogy érdemes volna általánosítani. Én több szövegen dolgoztam párhuzamosan, nyilván nem tudom pontosan kiszámolni, de a Máglya nagyjából öt évnyi munka volt a kilencből. Írtam mellette két darabot, két kötetnyi novellát (az egyik idén ősszel meg is jelenik) meg egy másik regényen is dolgoztam. Közben sokszor eszembe jutott Beckett életpályájának az a hatéves szakasza amit ő csak úgy hívott, hogy the siege in the room (ostrom a szobában), az a hat év 45-től 51-ig, ami alatt megírta a Trilógiát meg a Godot-ra várvát. Ez a kilenc év az én ostromom volt, csak közben nem ülhettem végig a szobámban, mert rengeteget kellett utaznom is A fehér király nemzetközi promóciója miatt. De nem szoktam könnyen adni a mondataimat, addig küzdök minden szóval, amíg kell.

Miután beadtátok Erdélyben a kivándorlási igényt, minden percet arra fordítottál, hogy megjegyezz otthon mindent. Milyen technikáid voltak erre? Fényképeztél is, vagy csak sétáltál?
Elég alaposan megírtam ezt az A-ból B-be című esszémben. Nem fényképeztem, hanem felépítettem magamnak egy fiktív várost az elmémben. Később, amikor komolyabban kezdtem foglalkozni emlékezéstechnikával, rájöttem, hogy ösztönösen feltaláltam valami nagyon hasonlót ahhoz a reneszánsz módszerhez, amit latinul loci-nak hívnak: ennek során  felépítünk maguknak egy elme-palotát és abban raktározzuk el az emlékeinket. Nagyon hasznos gyakorlat volt, meghatározta a kamaszkoromat, és rengeteget tanultam belőle írásról és látásról is. Azóta is plasztikusan térben elhelyezve látok mindent, amit meg akarok írni.

Miután A fehér király néhány fejezetét elküldted a Paris Review-nak és az leközölte, elkezdődött a tényleges karriered. Világos, elsősorban az kell, hogy egy kézirat jó legyen, minden más utána jön. De mennyire jellemző életedre a szerencse? Voltak olyan momentumok, amiket valóban a szerencsének köszönhetsz? Mi volt életedben a legnagyobb szerencse?
A legnagyobb szerencse nyilvánvalóan az volt az életemben, hogy az áttelepülés után Szombathelyre kerültem, és tizenöt évesen megismerhettem Szabó T. Annát, a felségemet, akivel nagyon sokat segítettünk egymásnak az íróvá érésben. De hajlamos vagyok arra, hogy még a véletleneket is sorsszerűnek lássam.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Póós Zoltán, Nullahategy.hu, 2015. június 4.