Széttükrözött madár (Kortárs Online)
(kiadvány: Hálátlanok búcsúja)
Hevesi Judit komplett, koherens költői univerzumot épít kövekből, madarakból, ki nem mondott, lappangó családi emlékekből. Öntudatosan vállalja a dadogást, az elakadó szavakat, és ezzel elkülöníti magát a fehér inges, egyenes háttal emlékező tömegtől. A búcsúzva érkező fiatal költő debütálása ritka jelenség a kortárs irodalomban: megjelenése eseménnyé lett. És ezt nem magyarázza a neves kiadó és a rendhagyó kötetbemutató sem (ahol a versekből – felolvasás helyett – monodrámát láthattunk). Sokkal inkább az a lírai karakter, amely alapján a fülszöveget jegyző Tóth Krisztina nemzedékében társtalannak nevezi Hevesi költészetét, és – ugyan jelen sorok írójának olykor eszébe jutott Deres Kornélia Szőrapája – tény, hogy a Hálátlanok búcsúja a fiatal líra minden domináns (testközpontú és közéleti) irányától markánsan elkülöníthető. A kötet középpontjában a személyes és családi traumaemlékezet, az ehhez való hozzáférés és ezek közölhetőségének kérdései állnak. Mindezek úgy, hogy a versek számolnak a testtapasztalatokkal, reflektálnak rájuk, és a bennük foglalt kérdéseknek komoly közéleti következményei is vannak – a kötet súlyát mégis a személyes téttel bíró kérdésfelvetés adja. A traumaelméletek egyik legfontosabb kiindulópontja szerint a traumatizált szubjektum tapasztalata nem illeszkedik a múlt folyamatába, de a jelenben sem hozzáférhető. Így az élmény egy sajátos, időn és nyelven kívüli, testi tapasztalatba kerül. A tudás és a nemtudás, azaz a jelenlevő, meghatározó érvénnyel bíró, de nem artikulált tudás sajátos kettős állapota és az ennek megértésére való törekvés adja Hevesi verseinek alaphangját. Ezek a traumák szakadások és hézagok az emlékezet folyamatában, akár a „csendes télikabátok” és „lyukacsos történetek” (címkék), amelyeket a versek betölteni igyekeznek. Hogy ez az igyekezet mennyire problematikus, azt a kötetnyitó, szokás című szöveg indirekt ars poeticája teszi egyértelművé. Itt a vers alanya egy kudarcot, a közösségi emlékezet őszinte beszédre való képtelenségét deklarálja, miközben kiáltvány jelleggel szembe is helyezkedik az emlékezetet megszelídítő fehér inges tömeggel. Ezzel a radikális gesztussal összeköti a gyász személyes és közösségi, nemzeti dimenzióit, és provokálja annak kényelmes, tét nélküli heroizmusát. „Elakadó szavakkal beszélni mifelénk / nem szokás. / Idehazudok hát valami megfoghatót / hogy még éppen kibírható legyen / és bizonygatom majd / képesek vagyunk a gyászra. / Aztán megvárom, míg búcsúzáskor / eltűnik az összes távozó. / Végül talán nem is mondok semmit / mert ünnepélyes pillanatokban / nem illik a dadogás / és mifelénk emlékezni különben is / egyenes háttal / szépen vasalt ingekben szokás.” [...] 2015-06-15 12:27:49
|
|