A közöny abból születik, hogy nem látják, mi mellett mennek el

Szálinger Balázs a közöny nemzedékéről

Harmincéves, már több szakmai díjat is kapott, legutóbb a Magyar Dráma Napján. Egyik kritikusa azt írta róla: ?A magyar kortárs költészet régóta vár egy ilyen kaliberű ifjú poétára.? A százegyedik év című verses regényét ? amely magában foglalja két korábbi eposzát is ? nemrég jelentette meg a Magvető Kiadó. A költő új műve voltaképpen politikai pamflet mai közállapotainkról. Azt mondja, barátai figyelmeztették: annyira megosztott az ország, hogy új művét majd próbálják jobbra vagy balra besorolni.

Egyszer említette: még egyetemi évei alatt egy nyári táborban ismerkedett meg a kolozsvári Előretolt Helyőrség költőivel. Aztán csatlakozott az alkotói műhelyhez, s gyakran járt ki hozzájuk Erdélybe. Itthon nem talált olyan irodalmi kört, amelyik befogadta volna?

Nem is kerestem. Boldog voltam azzal, amit kint megtaláltam. Nem is csoda. Az Előretolt Helyőrség ? Orbán János Dénes vezetésével ? komolyan figyel az irodalmi utánpótlásra. Már elsőéves egyetemistáktól is kérnek írásokat. Nem ritka, hogy húszéves diák már elsőkötetes.

Önnek is Erdélyben jelent meg az első két műve.

Az első könyvbemutatóm előtt a kutya sem ismert, mégis eljöttek százötvenen. Az ilyet nem felejti el az ember. És nem a ?transzilván eszme? búsongásaira gyűltek öszsze ennyien, hanem többnyire nőkről szóló, vérbő, humoros, fiatalos versekre. A közönség pedig nem filoszokból állt: politikustól az autófényezőig voltak ott különféle emberek. Ez gyakori az erdélyi irodalmi esteken. Megesik, ha nem tetszik nekik az előadó, elzavarják. Botrányok is vannak. Élő és izgalmas az irodalmi életük.

Ha olyan jól érezte magát kint, miért jött vissza Budapestre?

Nem fordult meg a fejemben, hogy maradjak. Egyszer fel kell nőni, haza kell jönni. De nem volt könnyű: a régi baráti körök összezártak, nemigen találtam a helyemet. Aztán jött a család, és már nem is volt fontos az úgynevezett irodalmi élet.

Mostani, ötödik kötetében ? korábbi verses eposzai mellett ? A százegyedik év című új verses regénye is szerepel. Verses epikát nálunk Petőfi, Vörösmarty és Arany alkotott hajdan. Mi vonzza önt ezekben a régi műfajokban?

Az eposzírás játék volt. Élveztem a hexametereket. Az első vígeposzom ? a Zalai passió, amely benne van az új kötetben is ? még Erdélyben született. Itthon afféle jópofa posztmodern gesztusnak tűnt egy halottnak hitt, régi műfajt feltámasztani. Nekem nem csak ennyi volt. Kolozsvárott nem is számított, milyen hagyományokba illeszkedett: tetszett az embereknek, és kész. A Zalai passió önállóan majdnem kétezer példányban fogyott. Lehet, hogy ezt a számot sosem fogom tudni megugrani.

Azt gondolnám: egy fiatal nemzedék számára akkor válnak fontossá a hagyományok, a gyökerek, ha tagjai gyökértelennek érzik magukat.

Lehet, hogy így van. A rendszerváltás után minden fronton zűrzavar alakult ki, és ebben a mi nemzedékünk talán nem talált fogódzót, követhető mintát. Hogy ezért nyúltunk-e vissza a régi dolgokhoz? Nem mondanám biztosra, de azért lehet itt valami öszszefüggés. A most induló, ifjú poéták már más iskola. Hallottam olyat is, hogy ciki a kötött formákat megtanulni. Nekem furcsa, hogy aminek több ezer éves hagyománya van, az nem lehet divat. De az élet menjen csak tovább a maga útján. A még fiatalabbak majd megint máshogy viszonyulnak az alapokhoz. Mindenesetre nekem a költészetben könnyebb kijelölni azt a pontot, ahová tartozom, mint a valós életben.

A százegyedik év című verses regényében nemcsak a stílus szokatlan, a tartalom is. Politikai pamfletet írt mai közállapotainkról.

A közéleti lírának is volt valamikor itt hagyománya. De amikor a barátaimnak elmondtam, milyen témára készülök, többen is le akartak beszélni: ez veszélyes. Annyira megosztott az ország, hogy a munkámat majd próbálják besorolni jobb- vagy baloldalra. Ám a politikai visszásságok mindig sztereóban jönnek, úgyhogy nem nehéz kiegyensúlyozottnak lenni, ha tényleg a valóságról ír az ember.

A verses regény egy pesti külvárosi önkormányzatban játszódik. A polgármester teljhatalmú úr, már négyszer választották meg, mindig más párt színében indult. A helyi baloldali és jobboldali frakció egyaránt korrupt, a polgármester kegyeit lesik, hiszen ő dönt az üzletekről. A város első embere ötödik megválasztására készül, s hogy valami nagyot alkosson, bejelenti: a település századik évfordulójára a régi városháza mellé újat építenek. De a régi városháza tervrajzait használják fel az újhoz is. Vagyis ugyanaz épül fel, ami már megvan. Szimbolikus történet. Úgy véli: ebben az országban sehol egy új gondolat, egy eredeti elképzelés? Megállt az élet a magyar ugaron?

Ha abból indulok ki, hogy Aranyt és Móriczot is ugyanaz dühítette, mint engem, akkor tényleg nincs mozgás. Erről is szól a mű. Meg arról is: ha a hatalom valami maradandót akar alkotni, semmi más nem jut eszébe, mint hogy önmagának állítson emlékművet. Hiszen a városháza helyett építhetnének szennyvíztisztítót vagy óvodát is... A történetben három generációt mutatok be. A nagyapám és az apám nemzedékéhez tartozik a régi tanácselnök, illetve a mai polgármester. A szóvivő pedig az én korosztályom. Mindegyiküknek megvannak a tragikus vétségeik: jó cél érdekében elkövetett bűnök, gőg és karriervágy. Ahogy haladunk a korban lefelé, úgy válnak egyre hitetlenebbé, ugyanakkor védtelenebbé is a generációk. A legfiatalabb elbukik a végén. Vannak vívódásai, de kívülről úgy néz ki, mintha a huszonnyolc éves városházi szóvivőt csak saját önzése, karriervágya hajtaná. Ez látszik a saját nemzedékemen is.

Súlyos diagnózis.

Úgy érzem, a mi nemzedékünkben ? tisztelet a kivételnek ? sok minden hiányzik a társadalmi, emberi problémák iránti érzékenységből. Már nem szokás belegondolni mások helyzetébe. Abba sem, mit lehetne tenni, hogy a dolgok megváltozzanak. Közönyösek, mondják általában a fiatalokról. De mitől lenne ez másként? Ki mutatná meg, hogyan kell csinálni? A rendszerváltás utáni generációk közös élménye szinte csak az elszabadult sztárvilág, s a háttérben duruzsoló tévé a híradóval. Ja, és a Youtube: egy kattintás, és bármikor megnézhetik, hogyan árulják magukat az interneten a szüleik egykori, ma már elhízott ikonjai, hogyan dülöngél egy magyar alkoholista. Ez az ország semmi mást nem kínál fel nekik, csak a karriert elsődleges életcélként, meg a gyűlölködést és a röhejességet. Kiszolgáltatottak, csak a nekik felkínált teret lakhatják be, ezért tűnnek közönyösnek. De a közöny szerintem abból születik, hogy sajnos nem mindig látják, mi mellett mennek el.

A szélsőjobboldali radikálisok többsége is ebből a korosztályból való.

Ötszáz idióta mindig volt ebben az országban. Nekem nem ők jelentik a problémát, hanem az amúgy teljesen békésen buszozó, kifejezéstelen tekintettel maguk elé meredő tizen-, huszonévesek. Magukra vannak hagyva. Senki nem veszi őket komolyan. És ők sem vesznek komolyan senkit. S talán még igazuk is van.

Forrás: 168 óra/SÁNDOR ZSUZSANNA