(kiadvány: Az ország legjobb hóhéra)

Harmadik novelláskötetében még szűkebb blendén keresztül vizsgálja a csonka, átmeneti, kevésbé jól sikerült családot és annak hűlt helyét Szvoren Edina. Az ország legjobb hóhérának (ITT írtunk a könyvről) színei az előző kötetekhez képest lágyabbak és halványabbak, de az is lehet, hogy csak a mi szemünk szokott hozzá a sötéthez. Bonszáj-gyerekek, hétfői lányok, kisebesedett mellbimbójú szoptatós anyák szorongása, reménye, szégyene ragad ránk, tompán nyomva gyomor- és szívtájékot. Szvoren Edina kedd este vette át az Európai Irodalmi Díjat Brüsszelben, mi igazi énről, rezervátumcsaládról és írás közben megélt szenvedésről beszélgettünk vele.

Zavar, hogy a valóság így rátalált a kötet címére?

Azért terelődtem a halálbüntetés felé, mert valami olyasmit kerestem, ami lehetséges, de nem valóságos. Legalábbis amikor kiválasztottam a címet, még így volt. Pont az volt benne az érdekes, hogy tulajdonképpen elképzelhető, hátborzongató, de nincs meg benne a közvetlen valóságra vonatkozás. Valószínűleg nem írtam volna ezt meg, ha bizonyos nyilatkozatok már akkor elhangzanak.

Nyilatkoztad, hogy mindig gyanús a szemedben, ha írás közben nincs mivel szembemenned. Az ország legjobb hóhéránál mivel mentél szembe?

Ez a szembemenés lehet valamilyen korlátozó tényező vagy közegellenállás a tematika miatt, vagy lehet egy sokkal általánosabb dolog, a minőségérzékelésből fakadó különböző berzenkedések. Vannak, akik hevesebben reagálnak erre, én valószínűleg közéjük tartozom. Mivel ez a kötet mintha felnőttebb tematikájú könyv lenne a korábbiaknál, írás közben ezúttal erősebb volt ez a tematikus eredetű közegellenállás. A jelenidőmhöz közelebb álló témák merülnek fel benne, még akkor is, ha soha nem úgy írok, hogy a szövegeimben egy az egyben megjelennének önéletrajzi motívumok. A szembemenés egyébként fakadhat  a dolgok megfogalmazhatatlanságból is, ami persze nem ugyanaz, mint a hétköznapi életben való megfogalmazhatatlanság, holott azt szoktam gondolni, hogy énbennem össze van huzalozva ez a kettő. Motivációt jelent ugyanis az írásra nézve az alapélményem, hogy nem tudom megfogalmazni, amit gondolok. Nekem az írásbeliség rögzítettebbsége erős irodalmi indíttatást jelent.

Megvisel az írás?  

Határozottan. De inkább a minőséggel való birkózás, mintsem a tematika. Nem érzem, hogy az írás terápiaként működne. Egyébként nem ugyanúgy szenvedek, mint az olvasó, ez csak foglalkozási ártalom – mint ahogy vannak munkahelyek, ahol nagy a zaj. Ami kívülről nézve szenvedésnek tűnhet, az éppenséggel segít: abba az irányba mozdítja el az ember önmagához való viszonyát, hogy valamivel kontrolláltabban tud a saját életére tekinteni. Attól szenvedni, amit írok, akkor is szoktam, ha próbálok kilépni a megszokott prózából, a novella teréből. Meg akkor, ha úgy zsigerelem ki magamat, hogy mégiscsak egy az egyben benyomások akarnak átkerülni a szövegbe. Általában úgy járok el, hogy fogok egy motívumot és teljesen más érzelmi töltést adok neki, mint ahogy a valóságban előfordult. Ennek nem csak biztonságtechnikai okai vannak, nem azért csinálom, hogy meg ne megsértődjön, akitől a motívum származik.  

Szécsi Noémi (2009) és Horváth Viktor (2012) után harmadik magyar íróként kaptad meg az Európai Irodalmi Díjat. Mit jelentett neked ez a díj? 

Ez a díj inkább a lehetőségeiben európai. Érdekes és izgató kérdés számomra, hogy lesz-e fordítás. Elszórtan sok novellám van lefordítva különböző nyelvekre, de azért egy teljes kötet máshogy szól, mint néhány novella, és különösen máshogy szól, ha az eredeti nyelven kívüli közösségekhez is eljut.

Pedig ezek nem tipikusan magyar novellák, amelyek a nyelven kívül elvesztenék a jelentésüket.

Igen, ebben a kötetben a társadalmi hangsúly, pláne a történelmi vagy a politikai nem nagyon található meg. A díjazott kötetben (Nincs, és ne is legyen, Palatinus, 2012) talán egy-két írásban felismerhető a kor, erősebb a történelmi háttér, vagy legalább van előzmény. Van egy olyan elképzelésem, hogy abban a szerepben, amiben most Magyarország Európán belül van, nem annyira érdekes az a fajta irodalom, amiben viszonylag kevés a történelmi exotikum, univerzálisabb, vagy épp személyesebb nyelven szól. A mi pozíciónkban most talán az az érdekesebb a külföld számára, hogy hogyan érezzük magunkat az utóbbi két évtizedben Magyarországon vagy a jelen időben.

Mintha ennél a kötetnél szűkültek volna a kivágataid, a novellák terei, amitől a közérzetiség sokkal nagyobb hangsúlyt kapott.

Annak mindig erős üzenete van, ha a fókusz olyan kicsi, hogy a mikrocsaládnál nem lát tovább. Ez a fajta beszorítottság, gondolom, azt jelenti, hogy nem nagyon létezik ezen kívül közös tér: hogy nincs közérzet, csak érzet. Nem azt mondom, hogy mindenki így mozog a világban, de ha ez sokaknak jelent valamit, akkor mégiscsak jelenségről beszélhetünk. Ez talán inkább a késő Kádár-kor tünete volt: úgy menekülni, hogy ha valami a nagyobb térben nagyon rossz, akkor úgy teszünk, mint ha ez minket nem is érdekelne. Akkoriban nem nagyon voltak nagyobb léptékek az ember életében. Az érdekszféránkat leszűkítjük, és így az életünk határvonalait vesszük szűkebbre. Az utóbbi években, évtizedben vannak változások, de azokat valahogy nem érzem magamra vonatkozónak. Azok az írások, amelyek ezt ábrázolják, negatív értelemben természetesen tényleg a közérzetről árulnak el valamit.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: KönyvesBlog.hu, 2015. június 24.