"Csöndes volt a város, egész délután és egész éjjel gyalogoltam, ezeregy dolgot végigfilóztam és arra jutottam, sokkal jobb lenne minden, ha lenne a világnak combja, esetleg alkarja, hozzá meg egy böhöm nagy körömolló, amivel lehetne karcolgatni, hadd sajogjon. Mert ha már ilyen jól el van látva fájdalommal, igazán húzhatna valami hasznot belőle a világ" (220-221. oldal)

Soha nem bántottam magam, ahogy Potozky László Éles című regényének elbeszélője, aki szorongásait, fájdalmait, szomorúságát, de leginkább félelmeit a combjába karcolva vezeti le. Nem is a pillanatnyi fájdalomtól félek, ami hirtelen a háttérbe szorítja, elfedi az indítékot: egyszerűen borzalmas belegondolni, hogy a testem mindig mindenre emlékezni, és így emlékeztetni fog. A bőrbe karcolt érzések nem tűnnek el, a húsba vágva emlékeztetik az egyetemista srácot a saját érzéseire, és arra, hogy a világ bizonyos pontokon letér a normális, megszokott útjáról, előbb máshogy, majd összevissza mozog. Potozky regényében húsba karcolják az életet, mert csak az az írás marad meg, ami testünkre íródik (beugrott Greenaway Párnakönyve). Személyes vagy nemzedéki történet ez? Kiterjeszthető egy egész generációra az a lebomlás, amit a szorongás, a félelem és a magunkra maradás irányít? Lehet-e minden combba karcolt heg korosztályunk ki nem mondott sérülése?

"Huszonegyedik születésnapomra úgy döntöttem, meglepem magam egy igazi munkáslánnyal. Nem mintha rászorultam volna, hogy fizessek a szexért, másodéves voltam a pszichológián, a hetvenfős évfolyamon csak öt fiú volt rajtam kívül, és egyikük se jelentett különösebb konkurenciát számomra. De hiába voltam jóban néhány könnyűvérűbb kolleginával, jó ideje hiányoltam azt az igazi mocskosságot, amit egy szokványos kufirc, lehetett bármilyen futó és gépies, képtelen volt megadni neked"

- így kezdődik a regény, és ebből a lendületből, beszédmódból később sem hagy alább az elbeszélő, aki mintha visszatekintene élete legborzalmasabb / legszínesebb / legszélsőségesebb / legérzelmesebb éveire. Gyorsan kiderül, hogy egy kitüntetett nap egyfajta beavatási szertartásába csöppenünk bele, aminek egy célja van: megdugni valakit, akit az állandó versenyhelyzetben meg sem kell nyerni, mintha A trónok harca egy jelenete lenne, amiben az uralkodó kiválasztja az áldozatot. Az életet a farkánál megragadó fiatalember látszólag mindenható, bárkit megkaphat és a szülők úgyis finanszírozzák az egyetemista magaséletet.

"Legjobb fájdalomcsillapító a fájdalom"

- olvasható a chemtrailes borító hátoldalán, utalva arra, hogy az elbeszélő körömollóval tigriscsíkokat karcol a combjába, ha valami fáj neki vagy szorong. Sokat mondó, hogy a huszonegy éves elbeszélő sebekből és pinákból készít sormintát magának élete háttérképéhez. Ő olyan magányos, hogy már a Facebookot is kiolvasta, csak görget-görget rendületlen, hátha történik valami, de már semmi sem fog, egyedül maradt. Mindezt úgy sikerült elérnie, hogy voltak csajai, vannak haverjai és albérlőtársai, de a saját világában egy nő vagy férfi se érhet hozzá képest a kanyarba sem. Saját nagyszerűségének tudatában szigetelődött el, de egy Péntek sincsen, aki megállíthatná a keserves robinzonádot és újra társas lénnyé változtatná. Monológja visszatekintés, talán túlzottan reflektált, mégis távolságtartó. Ahogy belemelegedett a mesélésbe az elbeszélő, úgy lett előbb elég zavaró, hogy saját beteg életét ennyire tárgyilagosan írja le, minden bűnbánat nélkül, illetve később ugyanezzel a raszkolnyikovi belátással él együtt a tudattal, hogy mikbe kergeti bele magát és csaját.

Ezt a fiatal generációt a most induló szerző hasonlóan ábrázolják: reményvesztett, céltalan embereknek, akik a kelleténél gyakrabban menekülnek az erőszakba. Totth Benedek Holtverseny című regényéről többször írtunk: középiskolások megannyi szívás, bandázás és unatkozás után bánnak el haverjukkal (egyébként megtörtént esetből indult ki), Gerőcs Péter Győztesek köztársasága című könyvében a fiatal színházrajongót a tehetetlenség sodorja egy erőszakosabb, szélsőséges társadalmi kísérletbe (itt írtunk róla). A felsorolt regények mindegyikében elég kilátástalannak látszik a fiatalok élete, nemcsak a beilleszkedés nehézsége, sokkal inkább lehetetlensége miatt. Mintha nem lennének se célok, se minták, se remény, de valódi társaság se, sőt a nagy víziók helyett csak megoldhatatlannak látszó szerelmek és hétköznapok, az ún. boldogulás (és akkor megemlítem Reisz Gábor sikerfilmjét, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant, illetve a Szabó Benedek és a Galaxisok Legszebb éveink című albumát is, hogy teljes legyen a kép). Csak az a pillanatba ágyazottság, hogy itt és most kell történnie valaminek, mert a mostnál távolabb nem látunk. Mondjuk nem is szívesen tekintenénk messzebbre.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: KönyvesBlog.hu, 2015. július 05.