Bár Nádasdy Ádám a homoszexualitással kapcsolatos tabukról ír új könyvében, mégis inkább az anekdotaszerű történetek stílusa ragadja magával az olvasót. A vastagbőrű mimózát Kúti Gergő értékelte.

Nehéz Nádasdy Ádámnak A vastagbőrű mimóza című első prózakötetéről írni. Nemcsak azért, mert a homoszexualitással foglalkozik, hanem mert a szerző Shakespeare-fordításaival, nyelvészeti témájú értekezéseivel vagy verseivel a kortárs irodalmi-szellemi élet elismert alakjává vált. Ez a könyv viszont rövid, prózai szövegeket tartalmaz. A szépirodalmi igényesség és az esszészerű megnyilatkozás eddig sem volt idegen Nádasdytól, ez azonban korábbi köteteiben nyelvészeti témával társult (pl. Prédikál és szónokol, Magvető, 2008.). Azokra még lehet mondani, hogy tudományos szövegek, A vastagbőrű mimóza viszont menthetetlenül irodalom. Ott inkább a tudós beszél, itt pedig az ember.

A kötet címében összekapcsolt két kifejezés a mindennapi nyelvhasználatban szókép, ráadásul ellentétes jelentésű. Vastag bőr van a képén, mondjuk a szemtelen, pimasz emberre. A mimóza viszont a túlérzékeny, a visszahúzódó szinonimája. Érteni vélem a beszédhelyzetet képszerűsítő paradoxont: a jelek szerint a melegségről való beszéd ma nem tud nem provokatív lenni, miközben az intim téma hagyományosan visszahúzódást, sejtetést igényel. Ennek ellenére szájbarágósnak, erőltetettnek tűnik a cím szimbolikája. A szövegek elolvasása után viszont annyiban kétségtelenül találó, hogy egy magát konzervatívnak valló ember tárja elénk a gondolatait, érzéseit a szerelemről (nem, kérem, nem a szexualitásról!). Az alcím azt ígéri, hogy a melegekről, a melegségről olvashatunk majd a kötetben. Ezzel szemben a szerelemről, egészen pontosan a szerelmi abszolútumról szól. A szövegek ugyan kivétel nélkül a férfi-férfi kapcsolattal foglalkoznak, de már-már unalomig ismételi Nádasdy: nem az a fontos, hogy ki mit hogyan és hová helyez, hanem hogy mindez a szerelem szentségében történjen.

A huszonhét szöveg első felébe közel húsz év terméséből válogattak a szerkesztők. Itt műfajilag és terjedelmileg is nagy a változatosság. A másodikba pedig az Élet és Irodalom 2014-es lapszámaiban közölt tárcák – amennyiben műfajuk így meghatározható – kerültek, ez a rész tehát sokkal homogénebb. Így egyben viszont mintha az egész kötet egy huszonhét részes érvelés lenne, amely meg akarja győzni az olvasót arról, hogy a melegeknek – mint mindenki másnak – joga van az emberhez méltó élethez. És talán arról is, hogy lehet valaki egyszerre keresztény, konzervatív és meleg. Esetleg, hogy a homoszexualitásától függetlenül lehet valaki hűséges vagy hűtlen, jó vagy rossz ember. Meg talán arról, hogy nem polgárpukkasztásból szeretne összeházasodni a párjával, hanem mert szereti azt a másik férfit.

Az első részben még elég óvatos Nádasdy, inkább mimóza, mint vastagbőrű. Úgy tűnik, apropóra van szüksége, hogy a melegségről tudjon beszélni. Ez lehet filmélmény (Lám, a nagy emberek), közismert művész élete (Körülötte angyalok), a Budapesti Melegfesztivál (Mire is vagyunk büszkék?), vagy akár interjú (Három nő). A téma itt is ugyanaz, mint később, a beszédhelyzet azonban rejtőzködőbb, mintha nem érintene kényes témákat (van itt szó szép csókról, megható és mély érzelmekről, de a testiségről kevés). A második részben viszont a szerelem érzelmi oldalának bemutatása mellett olykor szó esik arról, hogy a melegek körében sajátos jelentésű az aktív és a passzív jelző; hogy a férfiakat célzó társkereső oldalakon a portré mellett (olykor helyett) gyakran szerepel az erektált hímvessző; hogy a homoszexuálisok körében (!) miért van nagyobb igény a melegpornóra, mint a leszbikusra.

Ne tessék azonban itt nyílt provokálásra gondolni! Azok a szövegek, amelyek ilyen-olyan módon tárgyalják a testiséget, a szerelem magától értetődő részeként írják le. Csupán annyiban polgárpukkasztás ez, amennyire melegnek, zsidónak, siketnek vagy Down-szindrómásnak lenni és erről beszélni az.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kúti Gergő, Irodalmi Jelen Online, 2015. július 8.