250 év óta először, immár teljes terjedelmében, magyarul is olvasható Edmund Burke esztétikai traktátusa. Az 1757-ben kiadott első változat teljes címe ? híven a régi világ és a felvilágosodás határán keletkezett többi filozófiai értekezés ?rövid? elnevezés-gyakorlatához ? úgy hangzott, hogy Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően. A kiváló fordításban megjelent magyar nyelvű kötet az 1759-es, némileg átdolgozott második kiadást tartalmazza. A két változat filológiai és gondolati különbségeinél való ? csábító ? elidőzés helyett most legyen elég annyi, hogy Burke fiatalkori, 28 esztendősen írott munkájáról van szó, amely sokkal kevésbé ismeretes és recepciója sem olyan széleskörű, mint a halála előtt hét évvel megjelentetett Töprengések a francia forradalomról (1790) című esszéértekezése.

A neokon társutas Robert Nisbet írja, hogy ?Burke a konzervativizmus Marxa?, mivel a Töprengések a ? nem-ideologikus természetű ? konzervatív eszme, vagy még inkább ?konzervatív meggyőződés? (Irving Kristol) kialakulására olyan erővel hatott, mint a Tőke a szocializmus felépítményére. Ám az angolszász szakirodalomban Burke prerevolution-korszakának nevezett 1790 előtti alkotói időszakából származó művek sem hanyagolhatóak el, sem a Burke-életmű értelmezése, sem pedig a kontinentális és angol típusú konzervativizmus megközelítése szempontjából. Éppen a Filozófiai vizsgálódásokról írja Scruton ? a saját eszmei fejlődését dokumentáló Miért lettem konzervatív? című esszéjében ?, hogy ?Burke annál is jobban érdekelt, mert kezdetben hasonló cipőben járt, mint én. Akárcsak nekem, az ő első műve is esztétikai tárgyú volt.?

Burke esztétikai értekezése időben félúton jár Locke és Kant érzékelés-elmélete között, s éppen a német felvilágosodás álmodozója által felé irányított kritika hatott oda, hogy Burke Filozófiai vizsgálódásai nem túlságosan épültek be az európai szépészet krédójába. Az, hogy Lukács kihagyta opusából, számunkra nem sok relevanciával bír, de az annál inkább, hogy még mi, konzervatívok sem értékeljük eléggé ezt a művét, pedig sok olyan dolog rejtőzködik benne, amelyet érdemes lenne újra felfedezni. Főképp, hogy 1790-es művének több gondolati előzménye is megtalálható benne, sőt a politikai esztétika mint diszciplína is alapszövegére ismerhetne a könyvben. Az 1757-ben és 1790-ben alkotott művek ? azaz az ifjú és az érett Burke vélekedésének ? közös pontja például, hogy a törvényesség és a mérséklet, valamint a félelem (Terror) és a borzalom (Horror) itt is, ott is központi fogalmak ? előbbiben esztétikailag, utóbbiban politikailag.

G. Fodor Gábor nemrég megjelent, de máris hosszú távú érvényességet szerző zseniális művében (Kormányzás/tudás. Századvég, Bp. 2008.) írja is, hogy Burke az ízlés finomsága és a politikai ítélőerő minősége között szoros összefüggést látott, azaz az esztétika és a politikai határterületét egy vékony senkiföldje-sávnál sokkalta szélesebb, termékeny mezőként értékelte. (E gondolatok természetesen a Molnár Attila Károly által 2000-ben írott első magyar Burke-recepcióban is tárgyaltatnak.) Vagyis, folytatva innen, aki bunkó és rosszul öltözködik, az politikailag sem képes helyesen viselkedni. Komolyabban véve arról van szó, hogy a fenséges (Sublime) fogalommal jelölt esztétikai tartomány politikai értelemben a radikális, vagy a hatalmas, míg a szépség (Beautiful) mint érzékelési valami politikailag a mérséklet és a kiegyensúlyozottság értékeiben leli meg tükörképét. De ? írja G. Fodor Gábor tovább ? Burke meglepő fordulattal oda lyukad ki munkájában, hogy a fenséges nem csak szörnyű és borzasztó, hanem ? feltéve, ha tekintélyt parancsoló erővel és (akár bizarr) gyönyörűséggel párosul, akkor ? pozitív is lehet. Ha ez utóbbi speciális halmaza lefedi a szépség mentén kialakuló mérsékelt uralomét, akkor kettejük metszete a kívánatos politikai harmónia lehet.

Burke 1757-es munkája tehát ilyen megközelítésben a jó rend politikai esztétikájának hermenuetikus fejtegetése is lehet. Burke maga mondja ki: feladata ?az ízlésnek valamiféle filozófiai szilárdságot kölcsönözni? (10.). Márpedig Leo Strauss óta tudjuk, hogy az eredeti platonikus filozófia az élet teljességére való önreflektív rádöbbenés volt, amelyben a lét vidám szemlélése, a bölcselet, a politika és az érzékelés világának megannyi hatása (a testi szerelemé is!) nem volt elválasztható, sőt éppen ezek elválása okozta az európai válságot.

Kicsit távolabbról nézve a Filozófiai vizsgálódások nóvumait, három dolog állapítható meg: (1.) Burke értekezése e tárgyban ? tehát a szépség és a fenségesség megkülönböztetésének ügyében ? az első rendszeres, szisztematikus filozófiai munka, s imigyen az esztétika alapművei közé tartozik; (2.) az 1757-es könyv az angol romantika fontos dokumentációja; végül (3.) gondolkodástörténetileg is jelentős alkotás, hiszen szerzője enciklopédikus tudás birtokában a természet, a festészet, az építészet és költészet jelenségvilágait komparatisztikus metódussal járja be, miközben megidézi többek között Longinoszt (A fenségről), Shakespeare-t és Pope-ot, görög szerzőket (Homeros, Arisztotelész, Platón) és római auktorokat (Vergilius), valamint az angolszász felvilágosodás fontos alakjait (Hobbes, Locke, Hume).

Burke munkájában valóban a két esztétikai alaptény, vagy csoportosítási pólus, a fenséges és a szép határozott megkülönbözetésével és elkülönítésével foglalkozik. Ennek értelmében úgy véli: a két fogalom forrása/oka, a róluk való ismeretszerzés módszere és végső kiteljesedésük megtapasztalása nem játszható át egymásba, ezek nem azonosak, hanem külön esztétikai minőséget jelentenek. A két idea ésszerű elválasztása és szisztematikus megkülönböztetése mégis problematikus, hiszen az ízlésben nem léteznek matematikai pontosságú ?közös mércék, melyeket talán soha nem is fogunk felfedezni?. (25) Azt viszont tudni lehet ? írja ?, hogy ?a rossz ízlést az ítélőerő hibája okozza? (28.); azaz valamiféle kompromisszumos megközelítési módszernek mégiscsak kell léteznie, ha a végeredmény azonossága nem is követelhető ki.

A burke-i vizsgálódás a fájdalom és az öröm érzékelési tartományainak határvonalait jelöli ki legelébb, aminek mentén Locke kritikáját is elvégzi, aki szerint a kettő összefügg egymással, pedig nem. Majd azzal megy tovább (most hatolunk a Filozófiai vizsgálódások közepébe!), hogy minden érzés és szenvedély közül a fájdalom és a veszély a legerősebb, mert ezek borzongással és félelemmel ? az élet elementáris féltésével ? töltenek el bennünket. Ezek forrásvidékéből ered és szélesedik ki a fenséges, így válván a ?legerősebb érzéssé?, valami egészen rettenetes dologgá. A fenséges tehát a fájdalom köré szerveződő gyönyör (!) és félelem, a veszély elemi érzete. Különös és érdekes, hogy míg ezek a legrettenetesebbek, mégis bizonyos körülmények között gyönyörködtethetnek. Burke tudhatott valamit a pszichothrillerekről, talán láthatott repülőbalesetes filmeket és a katasztrófaturisták inváziójára is fel volt készülve. Íme: ?Az utánzott sorscsapások esetében az egyetlen különbséget az utánzás hatásaiból fakadó öröm jelenti, mert hiszen sohasem lehet oly tökéletes, hogy ne vegyük észre: utánzás, s ebből kifolyólag valamelyest örömünket is leljük benne? (54.), vagypedig egy elképzelt londoni katasztrófáról szólva: ?De tegyük fel, hogy bekövetkezik egy ilyen végzetes csapás, micsoda tömegek gyűlnének össze mindenfelől mégnézni a romokat?? (55)

A szépséget Burke ezzel szemben az ember társas viszonyán keresztül közelíti meg és ? nagyon helyesen ? a nemek szépségét és több más, de hangsúlyosan közösségi?társas érzelmet (kellemesség, szeretet) is tárgyal ezzel kapcsolatosan. (Úgy tűnik, rövid bekezdésben elintézem a szépség burkei fogalmát. S valóban. A könyvben számomra különben igen tetsző módon a fenségesség, a borzongással vegyes gyönyör sokkal több teret kapott, mint a szépség.)

A kulcsszavak, definíciók és filozófiai meghatározások sűrűjében a tisztás ott nyílik, ahol az üldögélő Burke pontról-pontra összegyűjti a fenséges és a szép mágnespólusai által vonzott szemcséket. A fenségeshez társítja a következőket: nagyság, rettenet, félelem, veszélyérzet, elborzadás, csodálat, hódolat, tisztelet, grandiózusság/monumentalitás, hatalmasság-érzet/teátralitás, s végül, mint a fenségesség hordozórakétája tűnik fel a döbbenet. Ezzel szemben a szépséghez tartozik a kicsiség (Small is [really?] beautiful!), a simaság, a kényesség, a törékenység, a kiegyensúlyozottság és a mérséklet, az elegancia (nagyon fontos!) és a kecsesség. Burke átgondolt szépség-magyarázatában tagadja a humanisták neoplatonikus tételét az emberi test tökéletes arányosságának víziójáról, s nem is akarati vagy hasznossági szempontból mérlegel. Amikor Burke szépség-fogalmát olvastam, elmémben a sok-sok ehhez társított benyomás és jellemző egy kecses, kidolgozott lábú, extrémhosszú tűsarkú papucsban tipegő nőcskévé állt össze. De amíg írta, Burke agyában is ott riszálhatta magát, íme: ?A nők nagyon érzékenyek erre; éppen ezért tanulnak meg selypíteni, botladozva járni, gyengeséget, sőt rosszullétet színlelni. Mindebben a természet vezeti őket. A bajba jutott szépség messze a leghatásosabb válfaja a szépségnek.? (131?132.) De mennyire!

A két fogalom közül, mint fentebb mondtuk, a fenséges megkettőződik. Ez a burkei esztétikai fordulópont, ahol a fenséges lehet a fájdalom, az életveszély és a rettegés halálközeli élménye, de a döbbenetes, emberfeletti elemi aktivitás katarktikus élménye is. A burkei politikai esztétika titka is ebben rejlik, hiszen az aktivitás, a cselekvés, az anyag és a szellem radikális mozgatása sűrűsödik egybe a fenségesben, míg a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, a harmónia és a biztonság a szépség szeretetközösségében egyesül egymással. Ennek nyomán érdemes elgondolkodni azon, hogy a politikai filozófiában mennyire volna alkalmazható egy ezek fogalmi bázisán elgondolt tipológia, ahol alkalmasnak látszana például az előbbihez sorolni Sorel, Hans Freyer, Carl Schmitt és Ernst Jünger heroikus aktivizmusát, míg utóbbihoz tartozónak tekinthetnénk Washington, John Adams, Tocqueville és Széchenyi mérsékelt politikai filozófiáját.

Most már elárulhatjuk, hogy Scruton idézett esszéjében így is ír: ?Akárcsak Burke, én is megtettem az esztétikától a konzervatív politikához vezető lépést, anélkül, hogy gondolataim összefüggéstelenné váltak volna?. Nos, ezek után ennél szükségesebb lépést mi sem javasolhatnánk. Gyerünk utánuk!

Forrás: konzervatorium.hu/Békés Márton