Krasznahorkai László új kötetének elbeszélései a lét elveszített középpontjának tanúi. Áll egy nagykócsag a folyóban, mereven előredől, várja a pillanatot, amikor halálos pontossággal a vízbe vághat, hogy eltalálja azt az egyetlen pontot az áramló folyóban, amelynek eltalálása a létet jelenti számára. Ezzel a képpel kezdődik a könyv. Mozog, nyüzsög minden, "játssza, vagy éli, hogy történik vele valami", csak a kócsag moccanatlan. Az archaikus létfogalomnál vagyunk. A parkban sétáló létezőknek ez a madár semmi, holott ez a madár maga a Semmi, a Lét, a tiszta potencialitás. Körülötte a park, a sétáló emberek.

Körülöttük Kyoto zajló világa, a mozgások, tárgyak, mondatok és cselekvések forgataga. Táguló körök a kócsag, azaz a létcentrum körül. Vízbe dobott kavics.

A létkérdést elfelejtettük, mondja Heidegger. Az ember nem ért semmit a létből, mondja Krasznahorkai. "Jobb hát, ha visszahátrálsz" ? mondja, vissza a nemlétbe, csapjon össze hiányod mögött a Kamo fűtengere, "hagyd, hogy lassan lecsukódjon a szemed, és pusztulj el, mert nincs értelme a fenségnek, amit hordasz, halj meg ma éjjel a fűben?"

A lét visszahúzódásának, a centrum visszavonulásának képére már címében is rímel a következő elbeszélés, A száműzött királyné. Vashti királyné, a perzsa Artaxerxész felesége olyan, mint a nagykócsag: rengetegen látják, mégsem látja senki. Az ő száműzetésének és kivégzésének története összefonódik Filippino Lippinek, Botticelli festőtársának évszázadokkal későbbi történetével: megrendelőinek ő festi meg a királynő táblaképét, ő idézi meg az eltűnt középpontot, hogy Vashti fájdalmas alakja belépjen "abba a rejtélyes birodalomba, amely sokkal inkább az volt, mint maga a birodalom, ahonnét a kép főszereplője annak idején származott?"

A Buddha megőrzésében Buddha tűnik el. Állagmegőrzés miatt Amida Buddha szobrát ősi helyéről eltávolítják, szétszedik és konzerválják, szemeit, amelyekből rejtélyes erő árad, szintén anyaggal kezelik. Buddha sorsa Oziriszé, Orpheuszé vagy a sámánoké. Amíg darabokban van, mágikus tekintete hová lesz? Nincs az máshol, "mint a restaurátorok lelkében", az állagmegóvókéban, akik, miután végeztek vele, és Buddha újra Egy, pontos szertartás keretében visszahelyezik ősi helyére a szétszedett-összerakott centrumot, és amíg a nevezetes tekintet nézi hódolói tömegét, egy szerzetes félrehúzódik, leül egy lépcsőn, nézi a falépcső repedéseit, és észrevesz egy hangyát. A hangya küzd és bízva bízik: "?kicsi hangya, mondja fejét vakargatva az apát, kicsi hangya, a lépcső mély repedéseiben, örökre."

Örökre ott marad a Christo morto főhőse is. Örökre ott marad a velencei San Rocco-templomban, a halott Krisztus képe előtt. Hosszas művészettörténészi viták folytak arról, ki festette a képet, Bellini, Tiziano vagy Tintoretto, összecsaptak a különféle elméletek, hogy akkor most így vagy úgy történt, csak éppen arról nem esett szó ? művészettörténeti vitákban általában a lényegről nem esik szó ?, hogy micsoda tekintete van a halott, majdnem teljesen csukott szemű Krisztusnak, hogy miféle bánat árad belőle, és hogy ez a bánat miért annyira felmérhetetlen és érthetetlen, s hogy ? de ez már a legbelső, a művészettörténészek által, tehát szakmailag érinthetetlen kör ? miért ok nélküli bánat az, ami mindannyiunkért és mindenért van, hogy miért oktalan és használhatatlan az, ami a lét centrumára tapint. Krisztus "a szó legszörnyűbb és legteljesebb értelmében árva, és itt van Krisztus, TÉNYLEG, de már nem kell senkinek ? eljárt felette az idő?"

És itt vagyunk, Fenn az Akropoliszon, ez az istenek bizonyságában élő nép fellegvára, az ókori istenszálló, és már ez sem kell senkinek, és egyébként is láthatatlan, a nyári nap kiégeti a szemet, a fehér kövekről süt a semmi, a visszatükröződés, a kép elnyelte már a létet, a múlt a turizmusipar árucikke, és minél inkább összetapogatják a turistatekintetek a görögök szent épületét, annál inkább semmivé lesz.

Krasznahorkai műveit olvasva azzal a fájdalmas ténnyel szembesülünk, hogy a jelenségen már nem sugárzik át a lényeg, hogy a jelenlét transzparenciája kialudt, és hogy a létezők ott-állása már csak akadály, üres tény. Írásainak létező vagy elképzelt hősei előtt (például Kamovadász, Christo morto, Gyilkos születik) egy, a többiek által átláthatatlan táj, helyszín vagy festmény váratlanul megnyílik, de ez a kitárulás nem a lét teljességének megélésébe ereszti be a lelket, hanem ? a semmi kapuit feltárva ? éppen hogy végső reménytelenségbe taszítja.

Az Akropolisz ma is ragyog, de ez a ragyogás vakít, és aki azért jön ide, hogy még életében lássa az istenek lakhelyét, azt ? amikor végül lekóvályog a hegyről ? fájdalommentesen, oktalanul és természetesen halálra gázolja a világ. 

Forrás: magyarhirlap.hu/Végh Attila