Kicsit több mint egy hónapja A dögeltakarító című Danyi Zoltán-regényt választottuk a hét könyvének. A dögeltakarító fiatal főhőse túlélte a délszláv háborút, és folytonos helyváltoztatással próbálta túlélni az azt követő éveket is. Sirbik Attila debütáló kötete a délszláv háború traumairodalmának újabb emlékezetes darabja, ám az utórezgések helyett a háború előszelére és kezdetére koncentrál, és arra, mit lát és fog fel egy vajdasági kamaszfiú a körülötte tomboló pokolból. A hét könyve a Margó-díjra is esélyes St. Euphemia, ami után nem tudunk többé ugyanúgy nézni a kóbor kutyákra. 

„Sokszor felszedegetem az üvegcserepeket, és később az íróasztalmon nagyság szerint sorba rakom őket, felemelem az elsőt, keresem benne a bújkáló fényt, azt a márciusi, tizenegy órai, összetéveszthetetlen azúrt, amely olyan ártatlanul puha, mint egy pihés nőstény levéltetű, aztán a másodikat, ez már embrionális ivarsejtekkel és látható gerincvelővel rendelkezik – verőfényes júniusi délután -, majd a harmadikat, a negyediket, az ötödiket, ebben a törzsfejlődést utánzó fénynek már kopoltyúi és belső szervei nőnek, aztán felszívódnak, mint a legtöbb délután, a krétaszerűtől a miocénig, végül az egyetlen fényig, amely a szemünkkel befogható”

- írja Káprázat-trilógiájának második részében, A testben a román Mircea Cărtărescu.  

Épp így épül fel Sirbik regénye is, ilyen egymás mellé rendezgetett üveg-, kagyló- és repeszdarabkból, amelyek mindegyikében az emberi egyedfejlődés állomásai tükröződnek. Alig pár évbe sűrítődik bennük minden halál és pusztulás, ami a papírforma szerint évtizedek alatt kellene megtapasztalnunk, ám a háború eltöröl minden papírformát: az Adria habjait szántó ártatlan, pihés kisgyerek alig éli át a kamaszlét néha egészen valóságos világfájdalmát, máris mély vízbe dobják, mint farmernadrágos hullát (vagy víz alá bukó fürdőzőt?) Davor Gromilović borítóján. A háború fekete vize beszivárog az orrán, száján, pórusain, eltelít agyat és tüdőt: hiába próbálja felköhögni, néhány cseppje attól a perctől kezdve mindig a testében vándorol.

Elodázhatatlan, végérvényes

Minden család másképp boldogtalan, a narrátor-főhősé például úgy, ahogy az összes többi család, akik egymáson vezetik le a saját boldogtalanságukat. Azért is ordítanak, ami van, meg azért is, ami már soha nem is lesz. Sirbik remekül kapja el a narrátori hangot, kamaszhősének végtelenített monológja (kiáltsa azt világgá, vagy vesse papírra) csak annyira modoros, amennyire egy dühös, zavarodott, szorongó kamasz gondolatait annak találjuk, ha voltunk már valami hasonlók. Mondataiban ott sűrűsödik a saját és családja nyomora, az övének olcsó fű-, lepedőre száradt sperma-és sparheltben eltüzelt papírszaga van, a többiekéből árad a jelentéktelenség. Isten eléréséhez pedig, aki legalább annyira része a család életének, mint a felpüffedt arcú nagymama, túl sok szabályt kell betartania.

Ebbe a feszült családi nihilbe és bátortalan útkeresésbe érkezik meg a délszláv háború, és kezdetét veszi a kényszerű roadmovie a kötelesség elől, a biztos halál elől, a saját gondolatok elől. A regény narrátor-hőse azért nem áll meg, mert a körülmények rákényszerítik: folyamatosan mozgásban van, legyen szól hétvégi bulijáratról a biztonságos alkoholmámorba, amivel a valóságot próbálja távol tartani, vagy egy rozoga Citroënnel megtett erőltetett hazaútról, amivel régi valóságát próbálja visszakapni.

A St. Euphemia nemzedékének két választása van: a Jugoszláv Hadsereg katonájaként védi a hazát, vagy Magyarországon próbálja átvészelni a harcok végét, például egy iskolalátogatási igazolással. Bárhogy is dönt, többé már nem ő irányít. Ha marad, fel kell valahogy dolgoznia (vagy legalábbis tudomásul kell vennie), hogy „néha a konkrét a legelvontabb földöntúli iszonyat” (30. o.), ha megy, fel kell valahogy dolgoznia (mert tudomásul venni nem lehet), hogy a kevésbé szerencsés haverjai feje mellett bombák süvítenek a frontvonalban. Sehol sem jó, de mindenütt jobb, mint a fronton.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Könyves.blog.hu, 2015. szept. 13.