Soha ennyi olvasói visszajelzést nem kaptam korábban, ami nagyszerű érzés volt. A virtuális olvasó valóságossá lett, lehetett. Aztán, temérdek értő elemzés született róla, és ahol megkapargatták, ott is éreztem a konstruktív hozzáállást. Megjelent németül, most készül a cseh és a török fordítás. Ez a leltár, mindezt fel lehet szögezni a rajfalra. Ami az érzelmeket illeti, persze, hogy fontos nekem ez a könyv, hiszen jelen állás szerint a falumítosz zárása, és bizonyos szempontból összefoglalása annak, amit a faluról mondani szerettem volna.

Semmi újat nem tudok mondani ahhoz képest, amit a magyar irodalom németországi helyzetéről eddig elmondtak tanult kollégáim. Kisnyúl vagyok, és reménykedem nagyon. Hogy miben? Mindenben. Hogy valami legyen. Személyes élményem, hogy remek a viszonyom a kiadómmal, a szerkesztőmmel, és a fordítómmal, nagyon szeretem Berlint, minden sznobizmus nélkül mondom, erősen vágyom vissza.

Ez nézőpont kérdése. Aki odasorolt, odapasszírozott be, az nyilván ott tart számon most is. Ha egyáltalán fontos ez valakinek. Aki meg figyeli, mivel foglalkozom, merre haladnak a dolgok, valószínűleg eddig is látta, hogy szélesebb a spektrum. Ha arra gondolok, milyen primitív sémák szerint gondolom el mondjuk a kortárs képzőművészetet, és mennyire felületes ismereteim vannak róla, a legkesébbé sem lepődhetek meg rajta, ha egy tévés vagy egy filmes ennyit tud rólam. Röhejes dolog lenne megsértődni érte.

Közel sem biztos, hogy menni fog ez nekem. Szőke András (a Hasutasok rendezője) alkotásmódja nagyon szuverén, ő alap-, és segédanyagként használta a forgatókönyvem, a Hasutasok nem árulja el, milyen kvalitásokkal rendelkezem az alkalmazott műfajokat illetően. Persze ennek ellenére sok fontos dolgot tanultam. A leghasznosabb talán, hogy a cselekményépítésnek is van módszertana, és nem csak a mondat, de a történet is lötyögős lehet. És hiába a szépelgő mondat, nem biztos, hogy a regény tűri, engedi a kilengést.

Sokkal átgondoltabban építettem föl a cselekményt. Szilárdabban tudtam, honnan hová szeretnék eljutni. Ez egy egyközpontú regény, lineáris időszerkezettel, nem anekdotákból építkezik, így aztán az arányok miatt fontos volt, hogy hol a start és hol a cél. Egyébként viszont ugyanaz motivált, mint az Isten hozott megírásakor. Volt egy mániám, amiről annyira szerettem volna beszélni, hogy évekig is hajlandó vagyok, voltam szöszmötölni rajta.

Végig szerettem volna gondolni, milyen lehetőségeket, megoldásokat tudok elképzelni arra az egyszerű kérdésre, miként lehet túlélni a hétköznapokat. Azt a gigászinak látszó terhet, amit anyukánktól kapunk útravalónak. Hogy ezt az egy életünket nem kellene elherdálni.

Egy pályakezdő jogász fiatalember és a tótvárosi nagybátyja.

Ha szabad ilyet mondani, és nem zsenánt, ha egy alkotó kategóriákban kezd gondolkodni a saját, még meg sem jelent művével kapcsolatban, ez inkább egy anti-fausti történet. A főszereplő nemet szeretne mondani, a nagybátyjának meg föl sem teszik a kérdést, bármennyire szeretné. Inkább egy dupla ?nem?-ről van szó.

Akit a legtöbbet idéztem és használtam a regényben, az Szophoklész. De fontos volt egy első könyves szerző, Arundhati Roy is. Persze a régi kedvencektől sem fordultam el.

De jó is volna! Efféle problémákkal szeretnék foglalkozni, és ahogy tapasztalom, ebbéli vágyammal nem vagyok egyedül. Alapvetően nem panaszkodhatom, a mai viszonyok között viszonylag szépen fogynak a könyveim, de ?táborról? beszélni borzasztóan szerénytelen dolog lenne.

(Forrás: Litera, 2007. 07. 13. http://www.litera.hu/object.1097226e-d381-4ea4-aaa2-9ca2d09a504f.ivy)