Spiegelmann Laura Édeskevés című könyve kapcsán elsősorban két dolog foglalkoztatja az irodalmi közéletet: egyfelől, hogy ki rejtőzik az álnév mögött, illetve, hogy a szókimondásnak, naturális szex leírásoknak mi módon van helye az irodalomban. A két kérdés persze összefügg, mert a szerző saját bevallása szerint azért nem fedi fel magát, mert mivel minden leírt esemény (kicsapongás, öngyilkossági kísérlet, alkoholizmus) megfelel a valóságnak, nem akarja a családját kínos helyzetbe hozni, hogy ilyen rokonuk van, mint ez a Laura. Ez nyilvánvalóan álindok.

Egyrészt, ha tényleg igaz, hogy Laura csak egy egyszerű harmincas nő, aki keresztülment mindezeken a szörnyűségeken, akkor nyilván a családja, a környezete tud erről, tehát különösebb leleplezés nem történne, amúgy meg minden kicsit értelmesebb olvasó el tudja választani a szerző és az elbeszélő személyét. Ha megjelenik egy ismeretlen szerző egy (enyhén) pornográf regénnyel, nem fog mindenki rögtön arra gondolni, hogy aha, szóval ez az író így szokott szerelmeskedni! Mert ha így is van, akkor is mindegy. Éppen hogy a titkolózás által irányul a figyelem a szerző magánéletére.

A fent említettekkel nyilván tisztában van szerzőnk is. Így én (lehet, hogy kicsit naivan) művészi koncepciót gyanítok az inkognitó mögött. Annál is inkább, mivel két fejezetben is (Tangó, Valcer) hosszan reflektál a szerző az elbeszélő íráskényszerére és a másba bújás vágyára, az írás és az énkeresés szoros összefonódására.

Magvető, 2008Az emberek számára nyersanyagot jelentenek, ám azt nem tisztázza rögtön, hogy ez irodalmi nyersanyagot avagy önépítkezési nyersanyagot jelent-e, később azonban kiderül, hogy a kettő végül is szétválaszthatatlan, mivel az írás az, ami életben tartja, ami fölépíti önmagát önmaga számára. Ez a fölépítés a regény végére annyit fog jelenteni, hogy hullaszerű fényképarcában találja meg a legnagyobb önazonosságot, a nemlétben ismeri fel önmagát. Ez szükségszerűen következik is az előzőekből, mert ahhoz, hogy legyen, írnia kell, de ahhoz, hogy írjon, mássá kell válnia, mert csak másként lehetséges az írás. De miért is? Mert elmondása szerint objektív kíváncsiság kell a dolgok megírásához, és a saját életünkre nem tudunk objektíven tekinteni. Tehát a megoldás az lenne, hogy bele kellene bújni másnak a szerepébe, azt megélni, majd visszabújni önmagába, és megírni azt, amit megélt a másikban. De ezután mégis azt írja, hogy lehetetlen másba bújni, mert mindenképpen én én maradok. Ez a kijelentés különösen érdekes egy álneves szerzőnél, akinél a minimum, hogy idegen névbe bújt, de még valószínűbb, hogy idegen szerepbe. Összefoglalva: csak másként lehetséges az írás, mert magamhoz nem tudok objektíven viszonyulni, viszont mindenképpen én magam maradok. Vagyis az ellentét csak úgy oldható fel, ha az írás és a megélt esemény szubjektuma nem esik egybe. (Ez viszont ellentmond az általa tett írói hitvallásnak, vagyis annak, hogy a szereplő Laura ugyanaz, mint az író Laura.) Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy később Laura kifejti, hogy ő önmaga számára is idegen: "néhány méterre állok magamtól, és onnan nézem, mit csinálok" --de akkor miért nem tudja magát mégsem objektíven szemlélni? Alapvető kérdést feszeget a könyv: az öntudatban találkozik az én szubjektív és objektív mivolta: én vagyok és én elgondolom, hogy vagyok, kívülről és belülről is szemlélem magam. Ennek a kettőssége okoz feszültséget Laurában és gondolom, mindenki másban is. Wilhelm Joseph Schelling ennek a feszültségnek a megoldását a művészetben vélte megtalálni, amiben az énnek ez a kettőssége feloldódik, mert egyfelől tudatosan hozzuk létre a művet, de mégis működik benne az öntudatlan, a rajtunk kívül eső rész is. Az Édeskevésben az én működésének és a műalkotás működésének felfejtése párhuzamosan halad, mindez becsomagolva egy inkognitós játékba, vagyis a valódi szerző valóságába kivetítve. Hogyan találkozik az én-nemén, az objektív-szubjektív az elbeszélőben (aki szereplő is egyben), a műben és a szerzőben.

Az én soha sem biztos, soha sem körülhatárolt. A részegség, az álom (mindkettő hangsúlyos a könyvben) olyan tudatállapotok, melyekben az én határai még inkább kitolódnak, melyekben a gondolkodó, érzékelő én háttérbe szorul. Az én határtalanságát jelenítik meg az állandó közösülések, melyek kísérletek a másikban való feloldódásra. Az orgazmus franciául petit mort, vagyis kis halál. A másikba való belehalás, az én föláldozása egy másik én oltárán. (Így legalizálódnak a könyvben a naturális szexjelenetek, mert ezeknek az aktusoknak tényleg csak a pőre testiséget kell mutatniuk, hiszen kétségbeesett föloldódási vágyról van szó, ami csak kis halál, ellentétben a lelki föloldódással, a szerelemmel, ami nagy halál.) Laura az öngyilkossági kísérletében is az én határait próbálgatja, de az, hogy a csodával határos módon mégis megmenekül, annak jele, hogy az adott kérdésekre a halál nem lehet válasz. Egyszerűen nem opció, mert a kérdés az, hogy miképpen kell lenni, nem pedig, hogy miképpen kell meghalni. A könyv végső válasza pedig az, hogy úgy kell lenni, hogy nem vagyok. Egyrészt, hogy önmagam kiüresítésével felvértezem magam a külvilág csapásai ellen, másrészt, hogy a művészetben mássá válva elvesztem és megtalálom magam.

És hiába ez a nagyon sok fontos kérdésfelvetés és a rájuk adott fontos válasz, a könyv mégsem olyan jó. Mert mindezt a metafizikai bajlódást átszövi egyfajta lányregényes nyavalygás. Laurának nem a léttel, nem az emberi mivolttal van baja, hanem azzal, hogy elhagyta a szerelme. Az összes eddig felvázolt kérdéskör ehhez a gyújtóponthoz tér vissza, és ezzel elveszítik az egzisztenciális súlyukat. Mert akármennyire is fáj egy szerelmi csalódás, azért azt szoktuk általában gondolni, hogy a szerelmek jönnek és mennek, vagyis, ha Laura számára a szerelme jelentette a létalapot, akkor, ha majd jön a következő, újra meg fogja találni önmagát. És ha nem jön következő, mert ez a csalódás arról szól, hogy nem jöhet következő, akkor viszont ott hibázik a könyv, hogy nincs eléggé előtérbe tolva a szerelemnek a története, az, hogy miért éppen ez a szerelem jelentette Laura számára a létalapot. Nem tisztázott, hogy mi az ok és mi az okozat. Azért borítja ki szerelme elvesztése, mert amúgy sem állt két lábbal a létezésben, vagy azért nem áll két lábbal benne, mert elvesztette a szerelmet.

"Női csacsogás és pózoló cinizmus között" ingadozik, ahogy az elbeszélő önkritikusan meg is jegyzi a Nem tudom című fejezetben, és hiába magyarázza utána a bizonyítványát, hogy csak cinizmusból adja oda magát szinte bárkinek, meg hogy ezzel együtt mégis mennyire vágyik a szeretetre, hiába ismeri el a hibáit, ettől még nem változik a lényeg, a könyv marad az, ami: ingadozás a súlyos és a súlytalan között.

Az meg végképp szemtelenség, ahogy ebben a fejezetben az őszinteségét hozza fel mindenre mentségül, a csacsogás és cinizmus kettősségére, a férfiismerősei kiadására. Milyen őszinteség az olyan, ami másokat leleplez, de önmagát álnév mögött rejtegeti? Ha meg lényegtelen, hogy ki a szerző, mert ez csak egy történet, amiben az elbeszélő, a szereplő a fontos, aki bárki lehet, akkor az is lényegtelen, hogy kik voltak a vele lévő férfiak, és ezek hogyan érzik magukat a könyvet olvasva. Mivégre hát a szabadkozás? Néha az az érzésem, hogy maga a szerző is belezavarodik abba a bonyolult játékba, hogy olyannak adom ki magam, aki önmagának adja ki magát.

Forrás: zartkor.hu/Turai Júlia