Minden iszonyatos állagmegőrzés - Beszélgetés Kranszahorkai Lászlóval

A Kossuth-díjas író Seiobo járt odalent című elbeszéléskötetének bemutatóján, a Műcsarnokban közreműködött többek között Dukay Barnabás zeneszerző is, aki füttykoncertet írt a könyv megjelenése alkalmából. Az új kötetről annyit lehetett tudni, amit a beharangozók írtak, s amit idéztek belőle, ?rögtön tudta, ahogy rájuk nézett, hogy ezek az angyalok igaziak.? Láttuk a borítót is, amely Szilágyi Lenke fotójának felhasználásával készült, a szöveg tördelése is szép, visszafogott.

Hadd kezdjem a kérdéseimet személyes élménnyel. Engem először a borító, a cím fogott meg, és amiket írtak róla. Épp hogy elkezdtem olvasni, amikor a neten rátaláltam a szerző korábbi felolvasásaira, s amint meghallgattam az utolsót, ?Nem kell innen semmi?, az olyan hatással volt rám, hogy megbetegedtem. Minden bizonnyal nem csak ettől, de elhatalmasodott rajtam valami meghűlésféle, ami miatt nem tudtam elmenni a könyv bemutatójára, bár nagyon akartam. Egyébként éppen a könyvből, Kazuyuki sensei előadás előtti imájából megkaptam erre a választ: ??aztán meghívom azokat, akik nem jöhetnek el!? ? Aha! Tehát úgy voltam ott, hogy nem voltam ott? Ön szerint megbetegíthet-e egy élmény vagy ez bolondság?

Megteheti, egy könyv ennyit megtehet, de többet nem árthat egy meghűlésnél. Én magam belebetegednék, ha a saját könyvem ennél többet ártana. Még ez is sok. Nem akarok ártani. Nem akarom, hogy valaki megbetegedjen azért, mert olvas tőlem valamit. Uramisten. Egy könyvemmel én egészen mást ? Kérem, adja meg a címét, folyamatosan fogok Önnek meghűlés elleni teát küldeni. Ahogy kifogy, maga jelzi, én küldöm. A kínaiak nagyon tudják, melyik tea segít ilyenkor. Én meg igyekszem tovább: olyan könyvet írni, amelyiktől nem beteg lesz az ember, hanem amelyik felemeli, reményt és méltóságot ad neki, segítségére van, hogy elviselje az életet. Amelyik vigasztalja őt.

Azért nem volt az akkora baj! No meg, a betegség nem is feltétlenül rossz, feltétele a gyógyulásnak, ami után tovább lehet lépni. Lépjünk is: Vakít az Akropolisz és nem lehet kibírni a Krisztuskép látványát a velencei képtárban. Mégis, mintha ez a fény lenne a vezető az elbeszélések labirintusaiban. Lassan olvastam a könyvet. Némely elbeszélést úgy, mintha gyerekként, félálomban hallanám a felnőttek beszédét, valami biztonság, valami jó és szép megoldás ígéretével. Az Il ritorno in Perugia olvasása közben például valóban lassan bekúszott tudatomba a Mária festmény, először csak a színek, aztán minden egymás után, végül a novellában is megjelent a kép. Olvasásban is jelen volt az a fajta vezetettség, amiről Ön korábbi könyve, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó kapcsán beszélt. Hogyan sikerül Önnek az írás szolgálatába állítani ezt az erőt?

A kérdés kínzó, mert épp az a kérdés mindig, hogy sikerült-e. Ezt egyáltalán nem tudom. A vezetettség rám is vonatkozik, úgyhogy ha az ember ilyesféleképpen ír, mint én, ő maga is irányított lény ? valamerre, arrafelé, amerre sejti, hogy van ez a fény, amiről Ön beszél. Nem látom ezt a fényt, ha erre gondol, de nagyon szeretném látni. Vakon megyek egy sejtés nyomán, állandóan eltévedek, igazítok a dolgokon, másik utat választok, újra eltévedek ? egy marha nagy bolyongás az egész. Csak egyre kell vigyázni, hogy az ember soha ne csapja be magát. Ne higgye el, hogy ?ez az erő?, ahogy Ön kifejezte, megvan benne. Nincs meg benne! Kegyetlennek kell maradnia önmagával szemben. Nem lesz belőle király, mert nincs birodalom. Csak hiányzik, hogy nincs. És ez a hiány erőt ad.

A történetek az aranymetszés szabályai alapján követik egymást, jelzik ezt a szövegek előtti Fibonacci-számok, és létrehoznak egy láthatatlan ívet, meg egy láthatót is, amennyiben rárakódnak az érzéki tapasztalatok. Mi ez és miért van így? ? kérdezhetnénk gyermeki ártatlansággal, miképpen az arab építészet különös emléke, az Alhambra is kiváltja szemlélőjéből ezeket a kérdéseket. (Távoli felhatalmazás, melynek mottója ?Rejtve lényegében, kifejezve látszat szerint.?) Fibonacciról annyit tudok, hogy a magasabb létezés mintázata foglalkoztatta, neki köszönhetjük a szakrális geometria legmélyebb titkait feltáró felfedezéseket. Akár a napraforgó tányérján a magok, úgy csavarodnak a hosszú mondatok az Ön könyvében. A sok kis mag valami rendben alkot egy egészet, és ezekből a magokból valami kinőhet - vagy nem -, de a lehetőség lehetséges. Könyvének láthatatlan főszereplője Fibonacci. Miért éppen ő?

Különös, szép gondolat. Hogy Fibonacci volna a láthatatlan hőse a könyvnek? Benne vagyok, de elárulom, hogy én magam nem akartam ezt. Én úgy gondoltam, és gondolom ma is, hogy Fibonacci egy a megszállottak közül, akikkel tele van egyébként ez a regényes elbeszélés, egy közülük, akik azért jelennek meg itt, mert mindannyiukat ugyanaz vonzza mágikus erővel: egy birodalom, ahol a tökéletes szépség az úr. A hibátlan rend, a lét kristálya, a megmagyarázhatatlan üzenet, amely elér minket. Minket, akik el akarjuk hagyni ezt a földet. Akiknek elege van abból, hogy valami nem ma, hanem eredendően elromlott az emberi életben. A piszokból, a valóságos piszokból és a spirituális piszokból. Elvágyakozunk innen, már több ezer éve, mióta tudjuk az eszünket. Mert fáj, hogy annyira elérhetetlen. Fáj, hogy annyira piszkos, amit itt, a Paradicsomból történt kiűzetésünk után, találtunk. Mi magunk vagyunk persze ez a piszok. Mi teremtjük egyedül. S ezzel telik, de nem múlik az idő: teremtjük a világot, amelyet nem bírunk elviselni, és teremtjük a vágyat, hogy el innen, ebből az elviselhetetlenből.

Önt mindig is foglalkoztatta a tökéletes rend, Az urgai fogolyban például így ír erről: ?az öröklét nem más, mint az őrületig hevített teljes és végzetes szimmetria, hogy az öröklét nem egyéb, mint az ismétlődés dermesztően eszményi, feldúlhatatlan tökéletessége.? Milyen stúdiumok vezették ehhez a felismeréshez?

Elég szokatlan stúdium volt. Egy óriási vízesésnél zajlott le. Schaffhausennél nagyon közel lehet menni a vízeséshez, annyira közel, hogy az ember látja a vízcseppeket. Pontosabban: látja is őket, meg nem is. Mert épp ez volt annak a stúdiumnak a tárgya: belátni, hogy ami van, az nincs. Ez így csak egy sületlen mondatnak hangzik. De én láttam, hogy a schaffhauseni vízesés cseppjei vannak is, meg nincsenek is. Mert csak az egész van, gondoltam. De az még csak az első óra volt azon a stúdiumon. Még sokáig jártam arra a stúdiumra, amíg megsejtettem, miről van szó. Ha egyáltalán ez sejtelem volt, és ha helyesen sejtettem meg. Schaffhausenben megtanultam azonban valamit, túl a sejtelmeken. Hogy közel kell menni a vízesésekhez. Nagyon közel kell menni. Különben esélye sincs az embernek.

(A teljes beszélgetést a Bárka egy későbbi számában olvashatják)

Forrás: Szepesi Dóra/barkaonline.hu

2008-11-20 14:49:31
Hová tűntek a férfiak?
Az Apám üzent Grecsó Krisztián eddigi legszemélyesebb könyve, miközben valódi fikció. Regényes nyomozás a családi múlt után, amely a személyes vallomás látszatát kelti. Mit jelent a kitörés...
Az alternatív pedagógia útjain
A rendszerváltás a magyar történelem fontos fordulópontja. A több mint harmincévnyi távolság már lehetővé teszi, hogy objektívan tekintsünk rá, de még meghallgathassuk az események alakítóinak...
Hová tűntek a férfiak?
Az Apám üzent Grecsó Krisztián eddigi legszemélyesebb könyve, miközben valódi fikció. Regényes nyomozás a családi múlt után, amely a személyes vallomás látszatát kelti. Mit jelent a kitörés...
Irodalomtörténeti pszichohistóriák
Milbacher Róbert nagy sikerű és hiánypótló művéhez, a Legendahántáshoz hasonlóan a Ködképek az irodalom láthatárán is közérthető és szórakoztató ismeretterjesztésre vállalkozik....
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ