Ha a málló közösségi emlékezet allegóriáját kellene megfestenem, hiperrealista stílben tennék akkor a vászonra egy osztálytalálkozót. A lelkesedésrojtok és traumarepeszek eme ártatlansággal bélelt, hiúságba és gőgbe göngyölt, alkoholba itatott, deformált tere olyan, akár egy iszonyú lassú fülbesúgósdi. Az ötévente üggyel-bajjal újramondott élménykorpusz óhatatlanul, alkalomról alkalomra roncsolódik, az elhangzó legendák úgy torzulnak nagyjából, ahogy ismerőik hallószerve romlik. Az osztálytalálkozók összességében keserű összejövetelek. Méghozzá azért, mert kiderül bár egy-egy ilyen alkalommal, hogy számtalan történet vesz minket körül, ez pedig remek dolog, az viszont már kellemetlenebb érzés, hogy egyre esélytelenebb őket pontosan emlékezetünkbe idézni. Az évek múltával mind haloványabb ködképek rajzolják ki a múltat, még ha a résztvevők szentül hiszik is, hogy minden pont úgy történt. Az osztálytalálkozókon – noha a körülmények nem könnyítik ezt meg – higgadt krimiolvasóként volna tanácsos viselkednünk, aki tisztában van ugyan vele, hogy a teljes igazság sosem tárulhat fel előtte, képes a töredékesség igézetében is kiválóan érezni magát. Az osztálytalálkozó elvégre a reményteljes és kedélyesen hamvukba haló nyomozások terepe. S mint ilyen, magától értetődően kínálja magát egy bűnregény kezdőjelenetének díszletéül.

A harmadik híd – habár a bűn természetrajza az egyik legfontosabb témája – azonban nem bűnregény. Vagyis nem csak és nem elsősorban az. Ennél fontosabb ismérve, hogy a Szentek hárfájához hasonlóan – amelyet Elek Tibor az Ottliktól Esterházyn át Darvasi Lászlóig húzódó prózapoétikai irányvonalba sorolhatónak tart – ez a kötet is a múlt elmesélhetetlenségéről tesz (megengedő félmosollyal) tanúbizonyságot. Szilasi László megfontolt alkotó. A történet tulajdonképpen csak ballasztanyag neki. Lehetőség arra, hogy nyelvet, figurákat teremtsen, amelyen és akiken keresztül az igazán fontos dolgokról töprenghet. Az igazán fontos dolgok az élet, meg a halál.

Szilasi második regényének egy hajnalba nyúló osztálytalálkozó adja a narrációs keretét. A cselekmény gond nélkül bomlik ki ennek a – valljuk meg – kissé szűkös foglalatnak a szorításából. Igaz, az élőbeszéd imitációja néhol kifejezetten hangsúlyossá válik, másutt azonban mintha nem fordítana elég figyelmet ennek fenntartására a szerző, a szöveg ezért itt-ott modorossá terebélyesül, máshol meg éppen az élőbeszédszerűség mímelése okán veszít feszességéből. Igaz ellenben az is, hogy Szilasi izgalmas zsánermodulációkon át vezeti a végkifejlet felé olvasóját. A könnyed nosztalgiázás felől egykettőre szociografikus színezetű memoárba csap át a könyv, majd kvázi-krimibe fordul, hogy abból alig észrevehetően revenge-regénnyé váljon, de úgy, hogy mindezek mellett a városkönyv zsáneralakzatait is végig játékban tartja.

Ahogy a Szentek hárfájának Árpádharagosa, úgy A harmadik híd színhelyéül szolgáló Szeged is imaginárius tér. És nem a valóságos és fiktív topográfiai elemek (olykor szinte szétszálazhatatlan) összemosása által lesz elsősorban azzá. Különös módon éppen a kőrealista-naturalista nézőpont – az utcán élőké – teszi inkább látomásszerűvé a városleírást. A regényben szereplő hajléktalancsapat véreres szemű, láthatatlan lidércként tapos ki számunkra eddig járatlan ösvényeket. „Térfigyelő biokameraként” mutatják meg nekünk Szegedet, ahogyan csak ők ismerik. Beszélgetnek a szobrokkal, érzik a kocsmák tablettásborszagát, elsőként fedezik fel a friss firkákat a falakon és vágyakozva lesik az éjjel átpakolt kirakatok kínálatát. Úgy sejtjük, közelebb vannak valahogy a városhoz azoknál, akik lakcímkártyával tudják igazolni, hogy benne élnek.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vass Norbert, Újforrás.hu, 2015. szept. 30.