„Mindez igaz.”
(Pilinszky)

Őszintén meg kell vallanom, rég találkoztam már olyan könyvvel, amely ennyire nyugtalanítóan hatott volna rám, mint Danyi Zoltán új, az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent regénye. A dögeltakarító megrázó és traumatikus történetének szuggesztív erőterébe csöppenve az olvasó egyszerre szembesül személyes és kollektív tragédiák kitörölhetetlennek tűnő árnyaival, a nyomasztó múlt labirintusában rekedt áldozatok kétségbeesett kiútkeresésével, miközben újra és újra a délszláv háború iszonyatának groteszk ábrázata mered rá a sorok közül. S bár esetünkben közel sem arról van szó, hogy a háború nyelvének megidézése (pontosabban szólva: az ennek voltaképpeni lehetőségéért és ezen keresztül egyfajta megértésért vívott küzdelem) valami teljességgel újszerű volna a zentai születésű szerző munkásságában; meglátásom szerint ugyanakkor eddig sehol sem érte el a megrázkódtatással való szembenézésnek azt a zsigeri módon felzaklató szintjét, mint A dögeltakarítóban.
Mindaz, amit például már a 2010-es Hullámok után a tó sima tükre egyes, a menekvés, a kilátástalanság, valamint az erőszak, az agresszió hangját megelőlegező rövidprózái (pl.: Egyre csak el, Eggyé válni a hideggel), vagy – és immár tematikájában is sokkal direktebb módon – a három évvel ezelőtt napvilágot látott Több fehér című lírakötet Háborús versek ciklusának darabjai e sajátos nyelvből megsejtetnek, az a szóban forgó regény lapjain válik szinte végzetesen kiélezetté. A neurotikus és vulgáris, s legtöbbször egyfajta bizarr tragikumban kicsúcsosodó szövegfolyam képét magukra öltő fejezetek amellett, hogy az elbeszélhetőség határait feszegető realitás húsba vágóan precíz látleletét adják, némiképp paradox módon mintha pontosan az ezen beszédmód lehetségességére irányuló, legradikálisabb kérdésfeltevésként realizálódnak az olvasóban.
Danyi könyvének névtelen főhőse – aki „az úgynevezett »vajdasági magyarok«” e kontextusban cseppet sem súlytalan bélyegét viseli magán –, miután egykor maga is tevékeny részese volt a felbomló Jugoszlávia területén tomboló háborús eseményeknek, helyét keresve sodródik a világban. Hol az Amerikába jutás lázálmos terveit szövögeti, hol benzint csempészik a szerb-magyar határon, hol állati tetemeket takarít el az utakról, vagy éppenséggel egy tengerparti villa építkezési munkálataiba igyekszik bekapcsolódni. Hamar nyilvánvalóvá válik azonban, hogy ez az első pillanattól kezdve inkább az elkeseredettség és a kétségbeesés, semmint a remény visszhangjaitól terhes helykeresés valójában nem más, mint újabb és újabb menekülési kísérletek sorozata a kínzó emlékektől terhes múlt elől.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Tokai Tamás, Újforrás.hu, 2015. okt. 23.