Feszült figyelmet és komoly elszántságot követel meg olvasóitól Szvoren Edina prózája. POGRÁNYI PÉTER KRITIKÁJA.

A nyelvi és tematikai értelemben is sűrű, súlyos szövegek elhagynak mindent, ami elhagyható az emberi határhelyzetek pszichológiájának ábrázolásából, és csak a legszükségesebb marad: végletekig csupaszított, különös, szinte tolakodóan intim és felkavaró történetek, amelyek furcsa, szokatlan nézőpontból mutatnak meg hétköznapi jeleneteket, és amelyekből a derű és a boldogság hiányozni látszik. 

Távolról nézve, általánosságban nehéz lenne újat írni Szvoren Edina harmadik novelláskötetéről: a korábbi, komoly szakmai sikert arató köteteinek stílusa, látásmódja érvényesül Az ország legjobb hóhéra című kötetben is. Ugyanakkor egyfajta klasszicizálódás figyelhető meg az egymást követő kötetekben: mintha az extrém nyelvi megformáltság, a figyelmet virtuozitásával lebilincselő nyelvi minőség szerepe csökkent volna, helyette pedig a történetmondás világossága, átláthatósága lép előtérbe. Nem éles váltás ez, inkább tendencia: a Szvoren-novella továbbra is könnyedén felismerhető bizonyos nyelvi jegyek alapján, de határozottan az a benyomásom, hogy az új kötet már inkább olvasóbarát, mint az előzőek.

„Egyfajta esztétikai törekvésem, hogy az olvasó saját mentális munkája legyen azoknak a réseknek a feltöltése, amelyek szándékom szerint ott tátongnak akár az írások, akár a mondatok között” - nyilatkozott a szerző írásainak befogadói attitűdjéről a HVG-ben. A szövegek szabályosan megdolgoztatják az olvasót, nem adják könnyen magukat. Épp ezért talán jobban teszi az ember, ha nem próbálkozik meg azzal, hogy egyvégtében olvassa el a kötetet: kisebb adagokban nem annyira kimerítő.

Az egy-két kivételtől eltekintve egyes szám első személyben elbeszélt történetek perspektívája túl szűkös, túl közeli ahhoz, hogy a képek között könnyedén váltani lehessen. Az apró, jelentéktelennek tűnő tárgyakra, megfigyelésekre való ráközelítés a Szvoren-művek alapvető szervezőelve. Gyakran lehet az a benyomása az olvasónak, az in medias res indítások és a nem feltétlenül lekerekített zárlatok miatt, hogy egy véletlenül elkapott monológot hall; mint amikor az utcán véletlenül kihallgatunk egy telefonbeszélgetést, vagy találomra bekapcsoljuk a rádiót: idő kell, míg tisztázzuk a szerepeket és magát az alaptörténetet. Ezt a benyomást még jobban felerősítik az idegenség képzetét keltő enigmatikus nyelvi elemek. Szvoren Edina kifejezetten kedveli a szokatlan hangzású, idegen neveket (Trifánné, Drelyó úr, Usak, Mima, Szamogon bakfis, Lem stb.), sőt, az olvasót többször hosszú időre bizonytalanságban hagyja az elbeszélők, illetve szereplők neme felől is. A szövegek hangulatát egyébként is alapvetően meghatározza az, hogy nagyon korlátozott a rendelkezésünkre álló, a történetek értelmezését segítő információ, a képzelet pedig óvatosan tapogatózva próbálja felderíteni a homályban hagyott részleteket. A szereplők rendre utalnak saját nyelvhasználatukra, egy-egy általuk túl gyakran használt szót vagy kedvenc kifejezésüket kiemelve, ami által a leghétköznapibb közlések is valamiféle elidegenítő felhangot kapnak. Sőt, „[a] gyakran használt szavak idővel alkotóelemeikre esnek szét, vagy fokozatosan átalakulnak más, értelmetlen szavakká.” (A. úr és A. kisasszony, 169.)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pogrányi Péter, Revizoronline.com , 2015. nov. 9.