Napokban jelent meg Bartis Attila A vége című új regénye. A könyv szerint egyetlen mondattal is ki lehet végezni egy népet, de mi van, ha a mondatok nem ítéletet akarnak felettünk mondani, még csak nem is vádiratok. Már a tanúk meghallgatása is rengeteg sok tanulságul szolgál, az ítéletalkotás pedig úgyis az olvasó dolga. A Marosvásárhelyen született szerzővel beszélgettünk.  

POÓS ZOLTÁN - 061.hu

Itt csahol mellettünk Iván nevű kutyád, aki feltűnően hasonlít A vége című új regényed borítóképén látható kutyára…
Szűcs Attila képe sok évvel ezelőtt készült. Ha jól tudom, Iván születésekor már kint volt a festmény New Yorkban. Eredetileg Goya kutyája lett volna a könyvön, csak a Prado megbolondult, és eszement jogdíjat kértek a képért. Akkor kétségbeestem, más borítóval el se tudtam képzelni a könyvet. Aztán rátaláltam Szűcs Attila kutyájára, és azóta mérhetetlenül hálás vagyok a Pradonak.

 1988 óta ismerlek, de nem tudtalak volna kutyával elképzelni…
Nagyon sok minden megtörténik az emberrel, amit mások se tudtak róla elképzelni, meg ő sem tudta elképzelni önmagáról. Például senki sem tudta volna elképzelni rólam, hogy huszonkét évesen apa leszek. Ahogy 2011 Karácsonya előtt eszembe nem jutott volna, hogy valaha kutyám lesz. Aztán Karácsonyra kaptam Rékától, a lányomtól egy kutyakölyköt.

Minden regényed borítóján festmények láthatóak. Ez azért furcsa, mert fotózol, több tízezer fényképet készítettél már. Miért nem saját fotót használsz, vagy éppen másokét? Miért mindig festményeket?
Ez kétségtelenül így van, csak én ezen még soha nem gondolkodtam. Biztos lehet erre valami okos választ találni… Például, hogy egy fotográfia esetében nagyon nehéz elvonatkoztatni az ábrázolt valóságától. Ha még egy festmény esetében is annyira erős lehet a valósággal való összevetés kényszere, hogy rögtön a kutyámra asszociálsz, akkor ez hatványozottan így működik a fotográfia esetében. Beszűkít. Meder lesz, nem ártér.

A félemem bére című Clouzot-filmben, a Guatemalában dekkoló Mario párizsi metrójegyet őriz magánál… Mi a te „metrójegyed” Jáván?
Hajlanék rá, hogy kapásból elhárítsam a kérdést azzal, hogy rossz a párhuzam. Én is láttam a filmet, és az alaphelyzet a filmben az, hogy valaki mindenestől szakít az előző életével. Az én helyzetemben ez fel sem merült. Jáva része az életemnek, nem pedig szakítottam az itthoni világommal. Ezért nem vittem magammal semmit, ami kifejezetten arról szólt, hogy úgymond utolsó kapaszkodóként kössön az itteni élethez. Másrészt a tárgyakhoz való viszony - ami ugye az egyik legnagyobb rabság is tud lenni - sem stabil dolog, az is változnik idővel. Itt van ez a bogár formájú kitűzőm, ami már nagyon régóta megvan. Néhányszor szinte elveszítettem, például Párizsban eltörött a tűje és leesett. Még bele is rúgtam, azt hittem, söröskupak, de fennakadt egy csatorna rácsán. Kivert a víz, amikor megláttam, hogy a szkarabeusz. Ehhez képest a múlt héten Osztravában egyszer csak azt látom, hogy nincs meg a bogár. Körülbelül öt másodpercig tartott a nagy érzelmi válság, után egyszerűen elfelejtettem. Pedig évekkel ezelőtt még megbolondultam volna, ha elvesztem. Amikor hazajöttem, és megláttam, hogy ott maradt a másik zakóm hajtókáján, persze megörültem neki, de nem kavart fel különösebben a dolog. Miközben egy olyan családi ékszerről van szó, aminek számomra szinte olyan erős szimbolikus jelentősége van, mint egy jegygyűrűnek. Szóval, a tárgyakhoz való viszony is meg tudott változni. Jáván az egyik legnagyobb felszabadító élmény az volt, hogy a szobámban nem volt más, csak gyékény, párna, és egy maszk a falon.

1989-ben miért nem szerkesztettétek tovább CÉH című irodalmi lapot, ami az első három szám alapján akár a Nappali Ház konkurense is lehetett volna…
Ennek mindennek előtt technikai oka volt. A kiadvány apám egyesületének, az Összmagyar Testületnek volt a lapja, amit az akkor még létező Pallas Lap és Könyvkiadó jelentetett meg. Amikor megszűnt a Lapkiadó Vállalat, szinte megszűnt a lap is. Apám később más helyekről szedte össze pénzt, de a lapot haláláig kiadta. A végén már személyi hitelt vett fel a nyomdaszámlák kifizetéséhez. Kemény Istvánnal közösen az első három számot szerkesztettem. Addig rajtunk kívül senkinek nem volt beleszólása a lapszerkesztésbe, négy oldalt fenn tartottunk az egyesület hírei számára. Ha ez a rendszer így marad, akkor egészen biztosan vittük volna tovább, de aztán az új támogatóknak mások lettek az elvárásaik, ők azt akarták, hogy az egész lap az Összmagyar Testületről szóljon, és ezzel kizáródott a lehetősége, hogy mi ezt a munkát folytatni tudjuk. Az már nem a mi lapunk lett volna.

Amikor 1990 őszén keresztelőre hívtad a barátaid, mindenki ledöbbent, mert az esemény valójában az esküvőd volt. Mi volt az, amivel legjobban meglepted a környezeted? Voltak még más, „performance” jellegű motívumok is az életedben?
A számodra, vagy a többi jelenlévő számára az lehetett éppenséggel performance, de az én számomra az esküvő volt, életem egyik legfontosabb pillanata. Lehet, hogy ma szeretik performance-nak hívni azt, amit egyszerűen csak játéknak hívott az ember… abban sokkal inkább volt játék, de anyagi megfontolás is. Nekünk akkor mindenre futotta, csak arra nem, hogy esküvőt rendezzünk. Így aztán persze lemaradtunk a nászajándékoktól is, mert senki nem tudta, hogy esküvőre jön…Benne volt az is, hogy mi ezt valóban szerettük volna összekötni Réka lányom keresztelőjével. Sok pappal beszélgettünk, akik nem tudtak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy nekünk már gyerekünk van. Aztán megismerkedtünk egy olyan pappal, aki végül a lányom keresztapja lett, és ő adott minket össze. És neki teljesen jogosan az volt a kérése, hogy válasszuk külön a két szertartást. Először legyen az esküvő, amihez nekem abszolválnom kellett az elsőáldozást és a gyónást, majd utána tartsuk a keresztelőt. A házasság tervét sikerült annyira titokban tartanunk, hogy a tanukon kívül senki nem tudta. Még apám, és a feleségem anyja számára is ott, a templomban derült ki, hogy esküvőre jöttek.

A Félelem bére után idézzünk be egy másik filmet is, a Nagyítást! Több tízezer negatívod van, gondolom, nem is nagyítottad le mindet… Volt arra példa, hogy évek múlva mégis lenagyítottál valamit, és felfedeztél valami különös részletet…
Pár héttel ezelőtt régi képeket nézegettem. Azt látom, hogy ez itt Palmyra, ez pedig Aleppo, itt jártam Kemény Istvánnal 1993-ban, és ezek a helyek már nem léteznek.

Egyszer említetted, hogy néha fél napig is írsz egy képeslapot, a regényeid is hosszú évekig írtad. Akkor miért vállaltad el az ÉS-tárcákat, amiket 2-3 hetente rendszeresen le kellett adnod?

[...]

A válasz és a teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Poós Zoltán, Nullahategy.hu, 2015. nov. 16.