Ne időzzünk annál, hogy rejtőzködő a szerző (fotója a kötetfülön is egy röntgenkép), jogtalan előny ez még a női nevet öltő hím írókkal szemben is, nevezzük őt Szűtsnek, nyilván a Szépírók Társaságának a tagja, legutóbb Pécsett lehetett közös felolvasóestje Király Odett-tel, és most, két éven belül másodszor élvezetes könyvvel jelentkezik a Magvető Novellárium sorozatában.

Szűts prózája több meglepetéssel is szolgál. Ritka például, ha a kihívóan irodalmias megszólalásmód, a művelődéstörténeti allúziókkal, figurákkal, olvasmányemlékekben szállongó motívumokkal, egész műfajokkal (kalandregénnyel és biografikus esszével, misztikus apokriffel és borgesi abszurddal) folytatott provokatív játék ennyi otthonosságot, intenzív bensőséget teremt. Majdnem azt mondtam: idilli otthonosságot, holott az író nemcsak szenvtelenséget mímelve matat bennük (egyik írásában az utolsó csavarig szét is szedi hősét, mintha, mondjuk, egy öreg Volvót rakna a boncasztalra), hanem az elhatározások, tervek, ?projektek? tragikomikus hiábavalóságával is könyörtelenül szembesít. Miközben szórakozik az olvasóval, egyúttal sikeresen hipnotizálja is. Titka természetesen nem más, mint, hogy e prózanyelv gyönyörűségesen gazdag, s ez ? noha hajlamosak vagyunk úgy gondolni ? nem csupán nyelvi bravúrokat jelent! A nyelvben megteremtődik egy mesélő személyiség, akire figyelni kell.

A Kék angyal kétszeresen is keretes (kitűnően megszerkesztett) könyv. Az egyik konstrukció révén az a benyomásunk, mintha eleinte egy éltes filosz osztaná meg velünk műveltségét szentkuthys bájjal. Aztán a szerző ?fiatalodik?, mintha az apa Szűtsöt váltaná a fiú Szűts, s egyre határozottabban körvonalazódik egy nyolcvanas-kilencvenes években felnőtt nemzedék életérzése. Majd újra távolodunk az önéletrajzi benyomásoktól, orwelli (gogoli) látomások felé.

Ennek megfelelően változnak a történeteket uraló csodák kuliszszái is. Egy középkori megváltástörténet mennybemenetellel zárul. Egy Flaubert nevű író kizökkent időben (a porosz megszálláskor) kirándul Párizsba, s véletlen találkozása egy nemkülönben kizökkent horgásszal profán csodát terem: a női neccharisnyát. Aztán egy botcsinálta sarkutazó következik, akinek életét ? paradox módon ? egy elpusztított, mesebelien antropomorf fóka menti meg. A kötet közepe táján ugyanezek a motívumok már az önéletrajzi epika kereteihez igazodnak. Apa és fiú horgászata egy titokzatos lény megpillantásával végződik; egy fiatalembert egy kivert kutya ment meg a fagyhaláltól. S miközben a fejleményeket követjük, az élet ellentmondásos természete érvényesül: a párizsi horgász kudarca boldogulást hoz, a gyerekkori horgászszerencse éppen ellenkezőleg, félelmet kelt, a teremtés titkaival szemben hallgatást parancsol. Másutt egy pusztító robbanás tragikus vége visszafelé, az emberi fantázia színes játékaiba oldódik. A kötet záródarabjaiban ismét távolabbi stilizációk felé hajózunk, de immár a XXI. század gépies, falanszteri abszurdjának világába.

A csodák közt a legfőbb azonban ? maga az írás. A kötetet ennek a hangsúlyozása is keretezi. Az írásban megdicsőülő és mártíriumot szenvedő szerzetes, a regényével sehogysem boldoguló Flaubert, a fiatalember, akinek pacemakere a töltőtolla (amelyet ?mindig nedvesen és véresen kell tartani?), az utolsó novella főhőse, a kéziratpenzumokra kényszerített rabszolga mind e csoda alanyai. Annak tehát, amit az olvasó élvezhet, rettenetes ára van. Tudjuk ezt betéve, de ha valaki nagyvonalúan képes erről számot adni, ?újságos ízével a vágynak? (az írás vágyának), azt meg kell becsülni. (Furamód épp a címadó írás közhelyszerű és fakó kissé, a Trolibusz és Brossgida című novellát pedig egyszerűen ki kellett volna hagyni.) Az író, mondjuk, Szűts, nyeresége a magyar prózának.

Forrás: Népszabadság/REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS