Gara Ádám

Holden Magyarországra megy

(Hú, de durva)

Mikor a kezembe vettem Totth Benedek Holtverseny című könyvét és (latin dolgozat helyett) a buszon hazafelé belemélyedtem, két nagyon erős első benyomásom volt: „Úristen, de alpári, és de utálom magam, hogy tetszik!” A másik pedig, hogy ezt a könyvet már olvastam. Tudtam, hogy ez nyilván nincs így, hiszen aznap hallottam életemben először a műről és a szerzőről, de valami azt sugallta, hogy már volt hasonló élményben részem. Aztán egy csapásra beugrott. Salinger Zabhegyezője.

A két regény között tagadhatatlan párhuzam húzható, gondoljunk csak a narrációra, ami mindkét esetben rendkívül személyes és közvetlen, vagy a visszatérő popkulturális utalásokra, amit ugyan a Zabhegyezőben én nem értek – és valószínűleg kortársaim sem, hiszen nem éltünk az ’50-es évek New Yorkjában. Viszont a Holtverseny esetében teljesen világos volt, hogy melyik sorozatról, együttesről, filmről vagy videojátékról mesél a narrátor. Ugyanez a helyzet a nyelvezettel: ami akkor Holden nyelvhasználatában oly meghökkentő lehetett, a mi generációnk számára már cseppet sem vulgáris vagy extravagáns. Bezzeg a Holtverseny! A nyelv trágársága átlép minden elképzelhető határt, még én, 18 éves fejjel is néha meghökkenve olvastam egy-két obszcén beszólást. Elképzelhető persze, hogy ötven év múlva visszanézve ez a fajta nyelvezet lesz az, amire azt mondják unokáink, hogy „nem értem, ebben mi olyan durva”.  Fontos leszögezni, hogy a mű obszcenitása nem célként, sokkal inkább eszközként szolgál, amivel hiteles képet fest a gyerekek szubkultúrájáról, és ami tökéletes alapjául szolgál a történetnek és a narrációnak. Az első fejezet éppen ezzel a szokatlan nyelvezettel rántja magába az olvasót. Ez persze nem tart ki kétszázötven oldalon keresztül, és néha kissé lapossá válik a folytonos káromkodás, de ekkor mindig jön egy ütősebb poén vagy megszólalás, ami újra visszazökkenti a regényt a már megszokott stílusába. A „sírjak-vagy-nevessek”-érzés nálam valahol ennél a mondatnál ért a csúcsra: „Bármelyik haverom kapásból fel tud sorolni tíz AVN díjas pornósztárt a legjobb külföldi dupla anál jelenet kategóriában, de az aradi tizenháromból max Kossuth vagy Széchenyi van meg nekik.”

     A durváság nem csak a nyelvezetben van jelen, hanem sokkal inkább a történetben és az egész kiinduló helyzetben. Adott egy ismeretlen vidéki kisváros panelrengetege, néhány korombeli tinédzser, rengeteg drog, szex, erőszak, és az uszoda. A könyv alapvetően egy négyfős baráti társaság mindennapjai köré épül, de Kacsa, Bója, Zolika és az ismeretlen narrátor középiskolás élete nagyban elüt egy megszokott gimnazistáétól. A mindennapos füvezés, kocsmázás vagy tabizás mellett a srácok szabályszerűen körbeadogatva létesítenek szexuális kapcsolatot Nikivel, Vikivel vagy valamelyik lánnyal, aki szembe jön. Senki nem lepődik meg, ha rányit egy barátjára aktus közben a fürdőszobában, vagy ha egyik pillanatról a másikra saját magát találja az ágyban egy alkalmi partnerrel. Ezek az örömforrások teljes mértékben kiüresednek a mindennaposságukkal, és a napi rutin részévé válnak a szereplők számára.

(Kit érdekelnek az átkozott kacsák a Central Parknál?)

Holden Caulfield a 20. századi világirodalom egyik legnagyobb hatású és legismertebb karaktere. Tinédzserek milliói tekintenek rá és útkeresésére példaként, Holden igazi lázadó. Kritikusan és legtöbbször utálattal beszél szobatársairól, a Pencey-ről, és arról, hogy ebben a világban mindenki mennyire megjátssza magát. Ez a kritikus beállítódás mélyen indokolt és felépített. Holden világában megvan mindenre a magyarázat, arra, hogy ki miért és mennyire rohadt, vagy hogy miért csapja mindig hátra a piros szarvaslövő sapkát.

     A Holtverseny anonim narrátor mára egyáltalán nem lázad. Bár Holden nem drogozik, és nem fekszik le minden második lánnyal, csalódott és dühös a társadalommal szemben. Ez a Holtverseny antihőseiből teljes mértékben hiányzik. A narrátor számára a drogozás vagy az iskolából való lógás nem a társadalmi normák ellen való lázadást jelenti, hanem megszokott állapot. A lázadás eszközei itt a kiindulópontot jelentik. Neki nincs mi ellen lázadnia, elfogad mindent a jelen állapotában, nincs benne meg a változtatás iránti vágy. Csak a nihil árad belőle. Hasonlóan Holdenhez a környezet bírálata itt is jelen van, ugyancsak negatív formában, viszont fontos különbség, hogy a hősökben nincs kifejtett, reflektált kritika, csupán öncélú bíráskodás.

     „Mi történik a kacsákkal a Central Parknál télen, ha a tó vize befagy?” – teszi fel a kérdést fáradhatatlanul Holden. A válasz igazából nem fontos, a kérdés mögötti motiváció viszont annál inkább. Kétségkívül ez a Zabhegyző egyik kulcsmondata, Holden azért teszi fel folyton ezt a kérdést, mert bár a világ felé csupán utálatot és csalódottságot mutat, a lelke mélyén jó. A felnőtteket nem érdeklik a kacsák, és amint látja, hogy ő is ilyen emberré válik, elhatározza, hogy a „klassz kiskrapekokat” megmenti a rozsmezőben a szakadékba zuhanástól, vagyis a felnövéstől. Ez az áldozat csakis Holden erkölcsének meglétéről árulkodhat. Kacsát, Bóját, Zolikát és az elbeszélőt cseppet sem foglalkoztatják a kacsák, és nem azért, mert felnőttek. Belőlük minden norma hiányzik. Miért jelent dilemmát a mentők kihívása egy gázolás után? Miért kell végigkarcolni más új autóját? Miért kell Zolikát meggyilkolni?

(Alkalmazkodj, mert különben...)

Túlzás lenne azt állítani, hogy a társaságban mindenki egyenrangúan romlott. A narrátor reakciója Zolika eltűnésére például kifejezetten racionális, és már-már a normális, hétköznapi moralitás alsó határát súrolja. De gondolhatunk az idős férfi elgázolására: a négyesből van, aki a mentők kihívása mellett áll. Az viszont nem kérdés, hogy kölcsönösen húzzak le egymást a mélybe: a legfontosabb a társaságnak való megfelelés és alkalmazkodás. A közeg formálja az egyént, és nem fordítva. A legjobb példa erre az új úszólány. Amikor megérkezik az egyesületbe, a legérthetőbb undorral reagál társai viselkedésére, de aztán szépen lassan asszimilálódik. Belátja, hogy nincs más választás: vagy beolvad, vagy kiközösítik.

     Arra a kérdésre, hogy egy egész generáció hogyan ereszkedhetett ilyen alacsony morális szintre, a regény nem ad választ, a közeg a benne élők számára természetes. Nem egy hosszú folyamat eredménye, hanem állapot; saját és mások viselkedését sem kérdőjelezik meg, legyen az akármennyire erőszakos, fölösleges vagy brutális. Tudatlan züllés az öntudatra ébredés legapróbb reménye nélkül.

     Az egyetlen dolog, ami kiemelkedik a nihilből, az az uszoda és a váltó. Az úszás az, ami közös értéket képvisel a társaságban, és néha tényleg úgy érezzük, hogy négyen csapatként és barátokként viselkednek. Persze ez az összhang csak addig tart, amíg narrátorunk nem ugrik túl hamar a vízbe a 4 x 100 döntőjében, diszkvalifikálva ezzel csapatát. Elszabadulnak az indulatok: Kacsa és Bója szemében ő lesz a bűnbak, Zolika pedig az ügyeletes lúzer szerepét is átveszi, innen pedig egyenes út vezet a tragédiához.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: BárkaOnline.hu, 2015. nov. 14.