Hazai Attila negyvenöt volt, amikor bő három éve vállat vont, és kiszállt. Semmi dráma, csak lelépett, bár szörnyű fájdalmasan.

És itt maradt még tizenöt novellája ebben a most megjelent posztumusz kötetben arról, hogy bár igazán nincs értelme élni, azért az egész nagyon fontos és halálosan komoly és szép szelíden reménytelen. „A televízió meteorológusai nagyon meg voltak elégedve az időjárással, a parton nyaraló rengeteg vendég is, alig néhány ezren akadtak csak ki, a lángossütőket, buszsofőröket is beleértve. De nem is ez a lényeg.”

Hanem valami olyasmi, ami szintén teljesen mindegy, de azért eltelik vele az idő. Feltéve, hogy elég önzetlenül tudunk figyelni, mondjuk, az akváriumban úszkáló halakra a tévében az adásszünet alatt, ahogyan az örök főhős, Feri teszi a mi „Amerikai Psychónkban” a Budapesti Skizó lapjain. Ez a látvány éppolyan érdekes, mint bármi, lényeg pedig nincsen. Csak részt vevő figyelem van, ez a brutális, kíméletlen szeretet, amely árad Hazai novelláiból, kopár mondatainak sorából, ez a mindenen felülemelkedő, reményen túli megbocsátás.

Nagyon szabálytalan és meglehetősen bizarr jelenségnek tartottuk, miközben tényleg végtelenül hagyományos író volt: figyelt és rögzített, csalás nélkül, de még csak nem is szenvtelenül, hanem gyöngéden. És úgy találta, hogy a világ éppolyan felesleges, mint amilyen esendően szép. Szentimentális minimalizmus volt az övé, nyomasztóan eredeti próza. Feri: Cukor Kékség volt első kötetének a címe. Mert ha minden üres, akkor egyúttal minden könnyeddé is válik.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vári György, Nol.hu, 2015. okt. 24.