A regényt olvasva eltűnődtem: korkép, amit leírsz? Ilyennek látod az 1985 és 1995 között született Y-generáció tagjait?

Van erre egy elméletem, ami az Éles megjelenése után fogalmazódott meg bennem: szerintem egy generációt a szélsőségein keresztül lehet leginkább bemutatni. Vegyük például a hatvanas évek Amerikáját: ennek a korszaknak az esszenciája a hippimozgalomban és a vietnami háborúban rejlik, a zseléshajú Cadilac-ficsúrok meg az általuk megtestesített vigyori életforma engem nem érdekel. És így vagyok a mával is. A standard, a trendek által mederbe terelt emberek nem izgatnak az én generációmból, legalábbis irodalmi szempontból. Nem hiszem, hogy tudnék és szeretnék regényt írni arról, hogy milyen sorozatokat nézni és iPhone-t nyomogatni egy puccos belvárosi lakásban, vagy csilivili klubokba járni. Az Élesben megjelenített világ tehát egy kiragadott szelete a mának, egy szélsőséges, de igenis létező miliő. Ennek a generációnak bizonyos tagjai tényleg így élnek. Lehet, hogy az ő életvitelük merőben eltér az átlagtól, és sokakból megvetést, szörnyülködést vált ki, de legalább igazi, nem takarja cukormáz a penészvirágokat.

Érdekes, hogy ezek a fiatalok, a két főszereplő milyen ádáz harcot vív a mindennapokkal. Igyekeznek élvezni, amijük van, de minden törekvésük kudarcba fullad. Szerinted megtalálhatták volna egymás mellett a boldogságot, esetleg ennek a pár évnek a tapasztalata segít nekik abban, hogy később megtalálják?

Úgy vélem, Katje és az elbeszélő alapjáraton olyan jellemek, akik sosem képesek a boldogságra, ők folyton önmaguk alatt vágják a fát. Gondoljunk csak bele a lány krónikus önbizalom-hiányába: aki ilyesmivel küzd, nem tudom, megtalálhatja-e valaha a belső békét. A fiú pedig alapjáraton túlérzékeny, és ebben az egyre durvuló világban kizárt, hogy pajzsot lesz képes vonni maga köré. Sok ilyen ember járkál manapság az utcán, de hát minden generációnak megvoltak azok a tagjai, akik önmagukat szorítják a perifériára, és képtelenek, vagy nem is akarnak visszamászni onnan.

A kapcsolatokra még visszatérek, előtte azonban szöget ütött a fejembe, hogy miért nincs neve az elbeszélőnek. Éppen egy kérdést akartam fogalmazni, és akkor jöttem rá, hogy nem emlékszem a nevére. Véletlenül alakult így, vagy szándékos volt?

Nálam ez nem írói hepp, hanem olvasói. Ha egyes szám első személyű prózát olvasok, szeretem beleélni magam, én akarok lenni az elbeszélő, azt szeretném, hogy velem történjenek a dolgok, nekem fájjanak, belém vágjanak a történések. De ha ismerem az elbeszélő nevét, az kialakít bizonyos távolságot a személyes beleélésem és a szöveg között. Ezért nincs az Éles elbeszélőjének neve, ebből a szempontból akár azt is mondhatjuk, hogy magamnak írtam a regényt. Mondjuk a megjelenés óta nem olvastam, és nem is tervezem.

Tabukat döntöget a könyv, mert a fiatalok problémáit nem a közösségi médiára vezeti vissza, ahogy azt sokan teszik. Egyszerűen a mély kapcsolatok hiánya okozza ezt az állapotot? Mert abból nem sokat látunk.

A közösségi médiát vádolni a mai fiatalok problémáiért szerintem hatalmas mellélövés, álságos dolog. Személy szerint egyelőre csak pozitívan tudok nyilatkozni például a Facebookról, mi tagadás, az életem szerves része, és ez rendben is van így. Segít a kapcsolatteremtésben, gyors és hatékony kommunikációt biztosít. Persze látom a rációt azokban a tanulmányokban, amik szerint depressziót okozhat, de nem hiszem, hogy a Facebook vágta volna haza ezt a nemzedéket. A kapcsolataink, az emberi közeledések nem a közösségi média miatt lettek műanyagok. Hanem mert... Igazából nem tudom, csak azt, hogy valami nem jó. Hogy mindenki védi magát, hogy mindenki zárványként őrzi magában a traumákat. Túlságosan alaposan tanulunk a tapasztalatainkból, a csalódásokból, és emiatt a jelenben meg a jövőben egyre távolságtartóbbá és ebből kifolyólag egyre magányosabbá válunk.

Kocsmajelenetekből viszont sok van a regényben. Ilyennek látod ezt a korosztályt?

[...]

A válasz és a teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Takács Erzsébet, Kultura.hu, 2015. dec. 18.