Már nem reméltem, hogy születik egy olyan könyv, mint Potozkyé. Belenyugodtam, hogy a szépirodalomtól nem várhatom el, amit pedig mindig is legfőképpen vártam tőle. A mély és sűrített életanyag közvetítését. Az átélve megértést. Talán majd valamilyen más médium, gondoltam. Talán születhet valami csoda folytán nálunk is egy olyan mozgóképi sorozat, mint a The Wire vagy az Egy gyilkos ügy, amiben ott lesz minden lényeges rólunk. Hogy mégiscsak szembesülhessünk „irodalmilag”, bár filmen, a sorsunkkal. Hogy legalább tudatosuljon bennünk, amit Potozky László, az Éles című regény szerzője az egyik interjújában elejtett: „Az élet végső megrontásának a korában élünk.” A szembesülés nélkül, azt hiszem, reményünk sincs, de az unokáinknak sem lesz.

Valamikor a kilencvenes évek közepén kezdtem egyre határozottabban érezni, hogy egyszerűen nem tudom, valójában mi történik az országban. Ömlött a hír, és egyre kevesebbet tudtam. Pedig akkoriban még úgy-ahogy voltak hagyományosabb munkahelyek, még nem hatalmasodott el a kérlelhetetlen bizalmatlanság, még nem törtek a nagyobb családok darabjaikra, vagyis még volt érdemi eszmecsere ember és ember között. Manapság meg ott a közösségi – ezen a közösségin mindig mosolyognom kell – kommunikáció. Még több infó, még kevesebb tudás.

Plázatudósok felelőtlen Y generációról papolnak, politikusok szinglihordákról, miközben mindenki láthatja, ha van szeme, hogy a kocsmák tele vannak rettegő fiatalokkal. Potozky könyvéről az egyik „női” lapban írják dicséretként, hogy túllép a média festette generációs képen, azon, amelyik a szelfik meg a fogyasztás bűvöletében komolytalankodó társaságnak akarja mutatni ezt az élet küszöbén megtorpant generációt. Édes istenem, van, aki elhitte a könnyedségüket? Meg hogy Potozky éles szavakkal szólna a generációjáról? Hát, a fenét. A világról, arról tényleg éles szavakkal szól, hogy úgy mondjam.

Története főhőse erőteljesen vonja be az olvasót a világába, egyes szám első személyben önti ránk az életét. És sok újat, eddig ki nem mondottat beszél el. Huszonévei elején egyetemistaként találkozunk vele. Hogy hol? Akárhol Európa keleti vagy középső részén, egy városban, valamikor a 21. század első éveiben. A globalizáció végigszántotta a városokat és a vidéket. Alig van különbség az életmódban, örömben, bánatban, jólétben és nyomorban. Kolozsvár vagy Debrecen? Mindegy. Város és falu között meg csak annyi a különbség, hogy utóbbiban minden még egy kicsit nyomorultabb. Potozky könyvében evidenciaként jelenik meg mindez. Sorsok és figurák tucatjaival rajzolja meg a valót. Az új számkivetettek tömege, a prekariátus – ahová a szelfiző Y generáció zöme elsüllyedni fog – pedig mellbevágón egyforma a helyzetét és lehetőségeit illetően. És ugyanannyira atomizált. Mindegy, hol húzódnak az országhatárok. Kiszolgáltatott, kiüresedett, reménytelen és jövőtlen nemzedék. Még el sem kezdte az életét, és már bele is rokkant. Hogy szerzőnk történetesen erdélyi magyar, de már Budapesten él, mellékes adalék ebben a vonatkozásban.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szarka Klára, Esolap.hu, 2015. dec. 29.