??ezt a kettősséget sugallja a neccharisnya is, azt a takarva mutogatást, ami vonzza a kétes dolgok kedvelőit.? (Centauri: Flaubert és a divat)
 
Az utóbbi évek egyik legszimpatikusabb szépirodalmi vállalkozásának lehetünk tanúi, ha kezünkbe vesszük Centauri Kék angyal című novelláskötetét, mert Sárbogárdi Jolánnal vagy Csokonai Lilivel ellentétben nem egy poétikai játékként értelmezhetjük az álnévhasználatot.
 
Centauri nem egy új identitást épít fel magának, amely mögött sajátos történetmondás és nyelvhasználat válik a borítón szereplő név sajátjává. Tulajdonképpen a Centauri név is csak azért kerül a borítóra, mert megkövetelik a könyvkiadás játékszabályai. De végső soron a szerző személyének jelentéktelenségére is utal, hiszen a Kék angyal misztifikált szerzőjének nincs is egyetlen, sajátnak mondható hangja, csak elbeszélői vannak. Így a Centauri név azért válhat olyan szimpatikussá, mert a szerző személyének felfüggesztésével azt sugallja: az írások sokkal fontosabbak.

Centauri elbeszélője már a kötetbe való belépésnél a mélységbe ránt, és ennek csak egyik vetülete A rózsa nevét idéző középkori hangulat, majd az apátság feneketlen kútja, ahol Krizosztóm saját lelkébe is alászáll. Leginkább a cinikus hiteltelenséggel megalkotott nevek zökkentenek ki az olvasásból, mint Trampli, Kripli és Koleszterin atya, de már ezek is azt engedik sejtetni, hogy a középkori háttér a kiváló környezetrajz ellenére csak a kimódolt felszínt jelenti. Ahogy a viszketés testi kínjaitól szabadulva Krizosztóm eljut az önmegértés egyre magasabb szintjeire, az olvasó is láthatja, hogy Centauri kiváló történetépítése mögül, akár az élve lebomló Krizosztóm testi szövetei mögül, fel-felbukkannak a kiteljesedő lélek és szellem legbelső rétegei. Centauri azonban éppen ott zárja legtöbb történetét, ahol egy ezópuszi példázatban a tanulság következne. Ez pedig arra kényszeríti az olvasót, hogy amiként a történetbeli szerzetes saját testének lebomlásával hámozza ki a létezésen túli belső lényeget, úgy bontsa le a történet szöveteit a szövegekről.

Az olvasóval csevegő elbeszélő a Flaubert és a divat című novellával nemcsak klasszikus témájával, hanem klasszikus történetmondásával is legmesszebbre távolodik attól az elbeszélői nyelvtől, melyet a kötet későbbi darabjai képviselnek. A könnyeden fecsegő narrátor csattanóra kihegyezett anekdotával próbál a neccharisnya ürügyén áldokumentarista történetet alkotni, ám gyakran arra lehetünk figyelmesek, hogy éppoly elszántsággal keresi a neccharisnya alatt megbúvó lábat. Mindazt a lábat, amelyet a hálószerűen összeszövődő, de már magában is az irodalom könnyed élvezetével megajándékozó elbeszélés talán elrejt. Ez a kettősség biztosítja az egész novelláskötet többrétegű olvashatóságát és élvezhetőségét: ugyanúgy élvezhető a felszín, mint a mélység, akár az a neccharisnya, amely magában megkapóvá teszi a lábat, de igazán közel csak az kerülhet a meztelen lényeghez, aki ügyesen lefejti a külső szépséget.

Amíg az első két történet akár a novellák olvasásának egyik kulcsa is lehet, a kötet lépésről lépésre új elbeszélői hanggal lepi meg olvasóját olyannyira, hogy a sejtelmes Centauri név akár a kissé stílszerűbb Caméleon névre is cserélhető lenne. A Lápi antropoid gyermekelbeszélője memoárszerű beszámolóként adja elő az emberszörny megtalálásának történetét, amely éppolyan célzatosan jeleníti meg a szörny(űség)ről való hallgatást, mint azt, ahogyan mindez az írás segítségével elmondhatóvá válik. Az Úszó sziget pedig a végletesen egyszerűnek tűnő számkivetett történet parafrázisa lehet, ahol a szörnyember helyét átvevő emberszörny az állati mércék alá süllyed, megbukik az önzetlenség próbáján. A történetekben érezhetően fontos a 20-21. századi háttér, hiszen a modern Robinson Crusoe részletező környezetrajzából az okokra is következtethetünk.

Centauri novelláinak sajátos csoportját alkotják azok az írások, melyek a variációk emberi kapcsolatokra címet is viselhetnék, és ebben a témában vonultatnak fel hangnemileg is figyelemreméltó kísérleteket. A Morgen és Norman a lelki és a testi-szellemi beteg kínjait állítja mértéktartó hangon mellérendelő viszonyba, a Chumpelik és Luna az elviselhetetlenségig fokozott gondoskodás elemző megidézése, amely az alkotói életformához való magány szükségességét is megjeleníti. Mindezen kapcsolatokat ellenpontozza a Norma Lea zónatitka erotikus fülledtsége, amely a testiségre épülő egymáshoz tartozás kérdésének időtállóságára kérdez rá. A variációk sorát a Trolibusz és Brossgida tökéletes egymásra találásának története zárja, amely a kortárs irodalom egyik legerősebb próbálkozása a szatíra újragondolására. A cím, amely Shakespeare egyik legkeserűbb komédiájára referál (Trolius és Cressida), tökéletesen ülteti át a 21. századi szórólapozók világába azt a tragikomikumot, amely a kisemberi kiszolgáltatottság ambivalenciájáról beszél: a túlzott tökéletesség és elégedettség egyenlő a pusztulással.

A mágikus realista szál, amely a Bróm-robbanásban a véletlenek harmóniájával válik valóság felettivé, azt engedi sejtetni, hogy a világban működő lehetőségek megvalósulásához kell valami realitáson túli gyújtópont. Ez a metafizikai szikra pedig az Ámorszérumban válik mindent áthatóvá, ahol a fát ölelő Tafy úgy várja a fatörzsben lakó leányt, ahogy a történet elbeszélője a havat istenként tisztelő Trin Trinnel találkozott az útszéli erdőben. Az Ámorszérum szerelemmentesítő tanfolyama pedig az ideák világához képest tart görbe tükröt a valóságnak. A kötetben itt érezhető legerőteljesebben az a váltás, ahogy a szöveg a metonimikus, oksági kapcsolatokról áttér a metaforikus viszonyok ábrázolására, azaz hirtelenjében a klasszikus történetépítés a későmodernség irányába mozdul el. A Centauri-novellák mindenesetre a változatos formavilág mellett afelé mutatnak, hogy metafizikai érzékenység nélkül nem lehet talpon maradni a (szövegbeli) valóságban.

A kötet leggyengébb szövegei közé éppen azok a novellák sorolhatók, amelyek a túlzott önreflexió miatt válnak mesterkedővé, idegenné. A téma titka és a címadó Kék angyal is túlbeszéli az alkotásmód működésének lehetséges boncolgatását ahhoz képest, amilyen tökéletességgel ülteti át gyakorlatba a kötet legváltozatosabb darabjaira. A Kék angyal kafkai befejezése így nemhogy a magaslatokba emelné a kötetet, hanem éppen a művészieskedés, a túlbölcsészkedés taszító erejével utasítja ki saját világából. Amilyen hirtelen találja magát az olvasó a középkori apátság kútjának és a középkori történetnek a mélyén, éppolyan távol kerülhet a záró novella elolvasása után a nyomasztó világtól (amely maga a Pokol), ahol az íráskényszer miatt saját szellemétől idegenedik el az elbeszélő.

Ebből a szempontból még szerencsésnek is mondható, hogy a kötetet a visszatérő szereplői nevek ellenére lehetetlennek tűnik egységes szöveggé olvasni. A címek, elbeszélők, történetek, stílusok szinte megkövetelik a lassú feldolgozást, amelyek szünetért kiáltanak az egyes darabok között. A széttartó szövegek ellenére azonban a kötet kiváló felépítése a felszínében is élvezhető történetektől a kizárólag mélységében feldolgozható novellákig ível, így egyszerre bevezetés és kivezetés is az irodalomba és irodalomból. Bevezetés, mert az olvasás nyújtotta kényelemtől eljutunk az írás pokoli rabszolgamunkájáig, ahol az elkészült szövegeket ?talicskába rakják Angyal segédei és áttolják a Mennybe?. Így akár az is fokozatosan nehezedő olvasmányokat talál a novellák sorában, aki a kortárs irodalomtól idegenkedve eddig távolságot tartott a (poszt)modern prózától. Kivezetés pedig éppen azért, mert a történetközpontúság felszámolásával úgy terelődik nyelvre a hangsúly, hogy a zárónovella a word halálával és az infernális alkotásmóddal már csak önmaga kényszerességéről és korlátozottságáról tud beszélni.

Az írás maga tehát üdvözítő út lehet, melyben Krizosztóm is megtalálja maga kiteljesedését, de veszélyeket is rejt, hiszen éppen hatóerejénél fogva az önmagáról szóló beteges és függőségszerű fecsegés is lehet. Azt pedig majd eldönti az olvasó, hogy végső soron a Kék angyal záró példázatával az írás mint tevékenység megkérdőjeleződik-e. Mert ahhoz képest aztán valóban minden fecsegés, hogy Centauri rétegzett történetei hogyan folytatódnak a befogadókban: megmaradnak díszes neccharisnyáknak, vagy olykor a felszaggatott szövetek alatt megpillanthatók lesznek a rejtett bájok is.

Forrás: Irodalmi Jelen, 2008.12. / Boldog Zoltán