„Írás közben az ember egyszerűen él a szabadságával, vagy legalábbis megpróbál rálelni a szabadságára.”

Bartis Attila új regénye, A vége nemcsak a szerzőt, de a kritikust is nehéz feladat elé állítja. A 2001-ben megjelent A nyugalom már elég régen volt ahhoz, hogy sikere már ne tartson ki, de még elég közel ahhoz, hogy olykor eszünkbe jusson olvasás közben. Ráadásul úgy, hogy bár A nyugalom tette az irodalmi lapok világán túl az olvasók széles körében népszerűvé Bartist, már korábbi művei is kiérlelt szerzőt mutattak. Kemény István véleménye szerint például: „A séta mondatai semmivel nem kezdetlegesebbek A nyugaloméinál.” (http://www.litera.hu/hirek/rutinvalaszok-helyett)

Mégis kínálja magát az összevetés. A két regény hangulata nagyon hasonló, s ez nyilván érthető is: egy karakterisztikus szerző mondatainak színeiből csak bizonyos árnyalatokat lehet kikeverni. Ám a két történet is hasonló. Most is felnövéstörténetet olvasunk. A rendszerváltás után egy középkorú férfi emlékezik vissza fiatalkori énjére a hatvanas évek szűk levegőjű Budapestjén. Hősünket azonban most sem lehet a gyerekkor – ifjúkor – férfikor hármasában elhelyezni, hiszen nem láthatjuk benne a változó életszakaszok sajátosságait. Csak az élet eseményei változnak, de az életkorra jellemző tulajdonságoknak nincsen nyomuk. Ahogyan a Keménnyel készített kötetben Bartis maga mondta: „árvagyerek és árvafelnőtt között nincs nagy különbség”. (Bartis-Kemény: Amiről lehet, Magvető, 2010, 86.)

Az anyját elveszítő srác az ötvenhat miatt börtönviselt apjával költözik a fővárosba, ahol nem találja a helyét, amit valószínűleg máshol sem találna. Barátai nincsenek, apjával szeretik egymást, de különös magányban élnek egymás mellett. Miközben a fiú el-eljár valamilyen iskolába, illetve lesz munkahelye, mégis az az ember érzése, alapvetően egyedül van a világban. Anyja halálán nem képes túllépni, apjával való kapcsolatára nem talál szavakat, szerelmei pedig A nyugalomhoz hasonlóan viharosak. Három dolog köti a világhoz: a fényképezés, a nők és egy különös barátság. Egyébként lakásában, sétái közben annyira magányos, mintha „az Isten elfelejtett volna köré világot teremteni”. A fényképezni szerető fiú fotóművésszé válik, s családi történetei és személyes sorsa révén nemcsak a korszak szűk levegőjét tapasztalja meg, hanem abban az eleve kudarcra ítélt emberi kapcsolatok bonyolultságát is.

Ahogyan A nyugalom bezárt teréből az írás segít kitörni, úgy A végében a fénykép nyitja meg a világot. Megnyitja, de nem teszi színessé. Ez a regény a huszadik század végi Budapest fekete-fehér története. Bazin szerint: „Valamennyi művészet az ember jelenlétére van alapozva, egyedül a fényképészetből hiányzik az ember.” (Mi a film, fordította Baróti Dezső, Osiris, 2002, 20.) Bartis így a fotóra tett önéletrajzi utaláson túl megtalálja azt a művészetet, amely az egyedüllétre, az embernélküliségre épül. Ráadásul miközben a regény a vizuális szinten is a láthatatlant keresi a láthatóban, ezt a kutatást folyamatosan a gondolkodásra is kiterjeszti: „Különben nem tudom, miért nehezebb a fénykép és a valóság közti űrt elfogadni, mint azt, hogy amit az égbolton látunk, az valójában már nem létezik.” (393.)

Bartis világában most is mindenki magányos, ám a magányok bonyolult kozmosszá állnak össze. És A végében sem derül ki, hogy az Isten eleve ilyen magányossá teremtette-e ezt a világot, vagy a sok-sok teremtmény egyenként megélt egyedülléte állt-e össze magányos csillagok rendszerévé. Constellatio Secessa Bartisiensia.

Bartis hősei magányosak, mert szabadok. Szabadok egy nem szabad világban, ahol a politikai-társadalmi meghatározottságokon túl érzelmeiben, moráljában sem lehet szabad az ember. A magány szüli a szabadságot, de egyben a szabadság ára a magány. Bartis figurái tragikus hősök, akiknek az a hübriszük, hogy szabadságuk egyrészt a magányból való kitörés kísérlete, ugyanakkor ezt a szabadságot csak magányosan tudják megélni. És ezt a paradoxont Bartis hősei inkább megérteni, mint meghaladni próbálják. Vagy talán pontosabb azt mondani, hogy a megértés által akarják meghaladni.

Dosztojevszkij szerint az ateisták végzete a szabadság. Ám ebben az értelemben Bartis nem ateista író. Tudomásul veszi az ember teremtett voltából adódó korlátait, az isteni gondviselésről így ír: „hiába nem vagyok alkalmas annak okát kétségbevonhatatlanul Istenben találni, a világban mégiscsak jelen van valamiféle gondviselés.” (10.) Azonban egyet lehet érteni Keménnyel, miszerint Bartis „az Úristennel pöröl egész életművével”. (Amiről lehet, 155.) A végének ez az egyik első mondata: „Elöljáróban annyit még tisztáznom kell, hogy nem hiszek Istenben. Sokáig nem így gondoltam, de ezt most már tisztán látom.” (9.) Az egyik legfontosabb mondata viszont ez: „Az Úristent se lehet lefényképezni, mégis azzal próbálkozom.” (556.)

Bartis terét a szabadság, a magány és a művészet háromszöge jelöli ki. Hőseinél feltételezi egymást a világ megértésének etikai követelménye és a bemutatásának az esztétikai igénye. Megérteni és bemutatni viszont csak azt lehet, ami rögzített. A nyugalom esetében az írás, A végében a fénykép ennek a rögzítésnek az eszköze.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Horváth Csaba, Art.7.hu, 2016. jan. 24.