A Magvető Kiadó 2007 végén indította Novellárium című sorozatát, melynek keretén belül ismert és kevésbé ismert ? egyelőre kizárólag magyar ? szerzők kisprózagyűjteményei jelennek meg, egyszínű, egy kettévágott ?m? betűvel ?díszített?, szerény borítóval. A kiadó a novella mint műfaj népszerűségét növelendő vágott a dicséretesnek nevezhető s irodalmi körökben jelentős visszhangot kiváltott vállalkozásba. Furcsa ellentmondás, hogy a ?felgyorsult világban? a kisebb terjedelmű szövegek, akár líráról, akár prózáról van szó, kiszorulóban vannak az irodalmi piacról: a regény, amelytől a szélesebb közönség még mindig a ?kor tablóját? várja, egyeduralomra tör. Ezzel a trenddel szegül szembe merészen a Magvető Novellárium című sorozata.
A sorozat első kötetei olyan szerzők szövegeit adták közre, akik hosszabb-rövidebb ideje jelen vannak már ugyan a magyar irodalom színpadán, nem estek át még azonban a kanonizáláson. A legutóbbi, idén ősszel megjelent kötetek (Darvasi László A lojangi kutyavadászok című, 2002-es novelláskötetének második kiadása, illetve egy posztumusz válogatás Tar Sándor novelláiból Te következel címmel) már kanonizált szerzők nevéhez kapcsolódnak, a korábbi, kevésbé befutottak tollából származó írások azonban nem kevesebb izgalomra adnak okot.
Nagy Koppány Zsolt Nagyapám tudott repülni című kötete Erdős Virág, Bánki Éva és Vida Gábor köteteivel együtt látott napvilágot 2007 végén, az első Novellárium-adagban. Nagy Koppány Zsolt korábban már viszonylag jelentős hírnévre tett szert Jozefát úr, avagy a regénykedés című regényével, ebben a könyvben pedig azt bizonyítja, hogy a regény mellett a novella műfajában is otthon van. A Nagyapám? írásai elsősorban irodalmi ihletésű szövegek, amelyek mögött azonban nagy adag elevenség fedezhető fel. ?Feladatom megfigyelni az embereket, és jelentéseket írni róluk, majd ha már nincs szükség rájuk, végezni velük.? (7.) ? közli a nyitószöveg, a Személyi figyelő című novella elbeszélője, s ezzel mintha maga a szerző mutatkozna be. A személyi figyelő együtt él a megfigyeltekkel azok lakásában, velük van a nap huszonnégy órájában, az ágyban, a konyhaasztalnál, a vécén, a megfigyeltek számára azonban láthatatlan. Nem szabad kapcsolatba kerülnie a megfigyeltekkel, mert akkor küldenek valakit az ő megfigyelésére is, aki aztán a megfelelő pillanatban elteszi láb alól. A szerző kétsíkú játékot játszik: irodalom és valóság egyszerre van jelen a novellában, az értelmezhetőség kétfelé ágazik. S a nyitószövegben bevezetett játék végigvonul a kötet valamennyi írásán; a különbség az első és a második ciklus között nem jelentős, bár a második részben a szerző elsősorban a paródiára hegyezi ki a novellákat: ezekben az írásokban inkább az irodalmi szövegek a főszereplők, semmint a valóságból hozott, életszagú figurák. Ezekben az irodalmi paródiákban a szerző hol a nyugatosok dagályos, míves stílusával játszadozik el pikánsan (A lézengő writter), hol a balladák világát forgatja fel (Egyperces ballada), hol pedig a népmesék figuráit szólaltatja meg ? kicsit másként (?Mert ugyan mi lenne nélkülem abból a sok meséből, abból a sok összehordott, nevetséges, de inkább szívszorító, engem mindenesetre halálra bosszantó történetből, amit öreg krapekok mesélgetnek ámuló unokáiknak, ha még így van ez egyáltalán?? ? 136., A róka szól).
Az első ciklus (mítoszok, történelmek) azonban szintén nem a realitás és a realizmus talaján mozgó történeteket mesél el: itt is a szöveg variálhatóságáé a főszerep, s csak ezen keresztül juthatunk el valami közvetlen emberi tapasztalathoz. A valóság csakis groteszk, kisszerűségben vergődő, minden pátosztól megfosztott, megkopott fényű valóságként jelenik meg a szövegekben: ??idővel az istenek is kicsik lesznek, alászállnak, közénk keverednek, s legfeljebb ha két búzászsákot tudnak egyszerre felvinni a padlásra.? (40.) S ebbe az örkényesen a feje tetejére állított világba kiválóan illeszkedik a nagyapa bibliai apoteózisa: a vízzel elárasztott falu fölött az iszákos, késelgetős nagyapa lelke lebeg.
A második ciklusban (A lézengő writter) számos különféle stílusba, szövegvilágba, történetbe kóstolhatunk bele, és egy pillanatig sem unatkozunk. A szerző rendkívül tömör, pergő nyelvet használ, és bravúrosan kacérkodik a legkülönfélébb irodalmi eszközökkel; külön kiemelendő az Aki befestette című fergeteges szöveg, amely a dilettáns álművészet paródiájaként ? is ? értelmezhető. Az olvasó garantáltan jól szórakozik Nagy Koppány Zsolt szövegein, amelyek könnyedek, humorosak és távolról sem nevezhetőek igényteleneknek. Ha mégis némi hiányérzetünk maradna a Nagyapám? befejezése után, az talán annak tudható be, hogy a szerző nagyrészt megmarad az irodalmi mutatványos szerepében, s igazán mélyre nem merészkedik, nem vállal nagy tétet. A fülszöveg ? valószínűleg írójának szándéka ellenére ? mintha utalna erre, amikor ?újszerű?-nek nevezi Nagy Koppány Zsolt novelláit. Valóban, ?újszerű? talán ez az írásmód, nem igazi újdonság azonban; kikapcsolódásra, szórakozásra mindazonáltal kiválóan alkalmas könyv a Nagyapám tudott repülni.
 
Centauri, akinek Kék angyal című kötete 2008-ban jelent meg a Novellárium-sorozatban, a Nagy Koppány Zsoltétól fényévnyi távolságra eső irodalmi stílust képvisel. Míg a Nagyapám? szerzője a végsőkig tömörít, elhallgat, sűrít, Centauri egy elképesztően gazdag, dús, barokkos mondattechnikát működtet, jelzők, metaforák, hasonlatok tömkelegével. Az ilyesféle, költői képekkel zsúfolt szöveg ritkaságnak számít a mai magyar prózában, talán éppen ezért is figyelt fel a kritika Centaurira, aki egy csapásra az irodalmi figyelem középpontjában találhatta magát.
A Centauri-projekt, ha egy kicsit utánanézünk, egy alaposan megtervezett és ügyesen felépített irodalmi karrier tervezetének benyomását kelti. Centauri álnév mögé rejtőzött ugyan (a Kék angyal védőborítóján ennek megfelelően arckép helyett csak egy koponya-röntgenfelvételt láthatunk), nem zárkózott el azonban a nyilvánosságtól, a nyomtatott, illetve elektronikus sajtóban sorra jelennek meg a vele készített interjúk, honlapjáról pedig nem kevés információt szerezhetünk személyéről. A rejtélyességet tehát mértékkel adagolja, s a Kék angyalt olvasva ráébredhetünk, hogy ez a rejtélyesség egyáltalán nem mellékes a mű szempontjából. Centauri egyrészt a Centaurus A nevű ?rádiógalaxis?-tól, másrészt a mitológiai félig ember, félig ló kentauroktól eredezteti a nevét, s ez a félig ember, félig állat állapot hangsúlyos szerepet kap egyes szövegekben is, pl. a Lápi antropoid című írásban, vagy a Morgen és Norman címűben, melyekben az emberi lét határait próbálja felmérni a szerző. S a rejtélyesség, misztikusság tulajdonképpen a kötet valamennyi írásának fontos jegye: Centauri nem ismeri a ?száraz realizmust?, neki csodákra, fantasztikumra van szüksége, meghökkentőbbnél meghökkentőbb történetekre, bizarrabbnál bizarrabb szereplőkre, egy titokzatos, változatos, feszültséggel és izgalmakkal teli világra, ahol a szerző tobzódhat a leírásokban, a mesélésben. S míg Nagy Koppány Zsolt novellái inkább rövid egypercesek, Centaurinál a legtöbb szöveg majdhogynem kisregény terjedelművé növi ki magát. A Kék angyal középső részében olvasható elbeszélések pedig olyannyira egységes ciklussá rendeződnek (kiemelendő A Bróm-robbanás mint a kötet egyik legfigyelemreméltóbb alkotása), mintha ? miként a fülszöveg is felkészít bennünket ? a szerző egy laza szerkezetű regény fejezeteit illesztette volna a novellák közé. A kötet elején olvasható elbeszélések, illetve a magában is szinte kisregényt alkotó Trolibusz és Brossgida című írás jellemzően harmadik személyű narrátorral dolgoznak, míg a ?fonós-ciklus? darabjaiban első személyű elbeszélőt alkalmaz a szerző.
Mintha egy keservesen hosszú időre eltömődött forrásból áramlana ez a Centauri-szöveg: a szerző annyi mindent akar elmondani, hogy közben hajlamos elveszíteni az arányérzékét. A nemritkán alaposan túlírt szövegekből nem hiányoznak az olcsó közhelyek, a félmegoldások, főként ami a zárlatokat illeti ? a végére olykor mintha elfogyna a szusz. A szerző mindazonáltal tisztában van ezekkel a technikai nehézségekkel: ?Ezek után azt tapasztaltam, hogy ha őszintén és hosszan beszélek, nem értik. Ha röviden, akkor megsértődnek? (320.) ? mondja a Zárójelentés című novella narrátora.
A Kék angyal utolsó néhány szövege avantgárdos, szentkuthys stílusával jelzi, hogy Centauri még jóval többre képes, mint amit ebben a kötetben elénk tárt. A kevesebb néha több elvéhez azonban szemlátomást nem fűzi bensőséges viszony, a szövegeibe annyi mindent igyekszik belezsúfolni, hogy azok olykor szinte ?nyögnek? a rettenetes nyelvi súly alatt. A Trolibusz és Brossgida című nagyelbeszélés azért is tűnik ki a többi szöveg közül, mert ebben másabb, tárgyilagosabb hangot üt meg a szerző, amikor a patkányokká korcsosult pár történetét elbeszéli (az átváltozás toposzát variáló patkánnyá válás nemrég Bárczi Zsófia A keselyű hava című kötete Patkányok című írásában jelent meg némileg hasonló módon). De Centauritól a zsurnalisztikus hang sem idegen: egyes szövegek (A téma titka, In vitro veritas) határozottan publicisztikai ízűek. Mondhatnánk tehát: minden stílus kedvelője megtalálhatja a neki tetszőt a Kék angyalban. S bár Centaurinak is nemegyszer témája az írás, az irodalom, szövegei sokkal inkább a valóságból merítenek, mint Nagy Koppány Zsolt írásai, azt is mondhatnánk, némi egészséges dilettantizmus vegyül bennük a míves irodalommal. Ami viszont mindenképp közös a két szerzőben, hogy a Novellárium-sorozatban megjelent kötetük valószínűleg inkább előjáték egy nagyobb, érettebb, erőteljesebb műhöz, semmint valódi csúcsteljesítmény.

Forrás: Új Szó/Szalay Zoltán