Nehezen túlbecsülhető jelentőségű történelmi dokumentumot kaptunk kézhez azzal, hogy megjelent Zimándi Pius István premontrei szerzetes naplója, amelyet az ország német megszállásától (1944. március 19.) fogva egy éve keresztül vezetett. Érdemes összeolvasni az általa leírtakat Márai Sándor 1943-1944-es, az 1945-ös naplójával, valamint az 1945 és 1948 közötti időszakot felölelő önéletrajzi kötetével a Föld, föld!...-del. Sok esetben egetverőek a különbségek.

Nem "zsidó szemüvegen" keresztül olvastam az újraindított Tények és tanúk sorozat második darabját, Zimándi Pius naplóját, mégis számomra vitathatatlanul az első tanulsága a könyvnek, hogy az olvasottak alapján majdnem teljesen eredménytelennek nevezhető a magyarországi zsidók asszimilációja. Annak ellenére, hogy olyan, e tekintetben reményteljes korszak vezette be, mint a kiegyezéstől az első világháború elejéig-végéig tartó.

Hiány és hiányérzet

Az első világégés (magyar) drámája, a Tanácsköztársaság hamis interpretációja és a trianoni trauma külön-külön és együtt is odavezettek, hogy az azt megelőző félévszázad asszimilációjának eredményei pillanatok alatt semmivé váltak. Egy vesztes nemzetnek ellenséget kellett találnia. És tudjuk, aki keres…

A két világháború között a Monarchia arany évtizedeihez mérten már sokkal rosszabb körülmények között folytatódhatott a megakadt asszimilációs folyamat. Ezt egyszerre jellemezte a numerus clausus és az a tény, hogy a hazai gyáripar, jogász-, újságíró-, orvos- és bankszakmában, valamint az alkotóművészek körében nagy számban képviseltették magukat a zsidók. Mindez a visszaszorításukra tett erőteljes kísérleteket igazolta. Mégis alapvető hibája az ilyen típusú gondolatmeneteknek, hogy zsidó és magyar kettősségben láttatja a vélt és valós társadalmi folyamatot. Holott mindazok jelentős része, akiket a zsidó kisebbséghez soroltak, szinte teljesen elvesztette ez irányú identitását. Nem lehet ott kisebbségi és többségi társadalomról beszélni, ahol a kisebbség nem tartja magát kisebbségnek. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a nacionalista hangszerelésű ideológiák ezt adottságnak tekintik. A helyzet alighanem ennél is súlyosabb: a többségi társadalom mindig és folyamatosan számon tartotta, ki a zsidó, és ki nem. Ez is vezetett oda, hogy a legkiélezettebb helyzetben a zsidókat kitessékelték a nemzetből. Hogy mindez hova vezetett, ismeretes.

Aligha az utólagos történelmi tudás miatt maradt bennem komoly hiányérzet Zimándi Pius könyvét olvasva a holokauszt magyarországi ábrázolásának elmaradásában. A jelenséghez két irányból közelíthetünk. A naplóíró azt jegyzi fel magának, amit látott, megélt és megtapasztalt, ezek között osztályoz és válogat. Az általa fontosnak vagy fontosabbnak tartottakat feljegyezte, a kevésbé lényegeseket nem. A huszadik századi magyar történelem infernóját nagyobb részt Gödöllőn átélő tudós szerzetes nem vagy alig érzékelt valamit az összegyűjtött és gettóba zárt vidéki zsidóság szenvedéseiből és megaláztatásából. Olyan élménye sem volt, amilyen Márainak, aki vonatról látta azokat a Budapest környéki téglagyárakat, ahol a haláltáborokba vagonírozás előtt összegyűjtötték a zsidókat.

Az 1943-1944-es naplóban leírtak különös irodalmi utóélete, hogy e táborok egyik foglya, az akkor kamasz Kertész Imre hálás szívvel gondolt arra évtizedekkel később olvasva e sorokat („A deportálások színhelye nem Mezopotámia, hanem a környékbeli téglagyárak (…)”, hogy Márai legalább látta őket. Vele szemben Zimándi, bár tud a vidéki zsidóság deportálásáról, humanizmusa csak addig terjed, hogy helyteleníti az eljárást, és nem ért egyet a zsidó vagyonok kisajátításával. Márai ugyanebben az időben ugyanarról egészen másként fogalmazott. „Szégyen élni. Szégyen a napon járni. Szégyen élni.” Vagy így:„(…) a magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől.” A legkeserűbben: „Az ember, ez a járvány.” Az utóbbi megfogalmazásban ott lappang Vörösmarty az „emberfaj sárkányfog-vetemény” meghatározása, aligha véletlenül. A fenti mondatokat Márai egymást követő napokon jegyezte le. Vagyis nem egy közel ötszáz oldalas kötet innen-onnan összegereblyézett idézeteivel kívánom alátámasztani, hogyan reagált a polgáríró az akkor már zajló deportálásokra.

Elfogultság és kritikátlanság

A másik közelítési irány, hogy Zimándi Pius felháborodása visszafogott maradt a zsidók tömeges jogfosztásának apokaliptikus kiteljesedésekor. Tudott a vidék előbb gettókba zárt, majd néhány hét alatt elszállított zsidóikról. Különös naivitás kellett ahhoz, hogy arra gondoljon, ez a több százezer ember valaha is visszatérhet otthonába. Itt a kognitív disszonancia tartományába érkezünk, ahol a megmagyarázhatatlan is megmagyarázhatóvá válhat, ha úgy akarjuk.

Zimándi Pius István jászóvári premontrei szerzetes művelt, széles látókörű, sváb gyökerei ellenére teljes mértékben asszimilálódott (ha erőltetjük ezt a fogalmat, ha nem), meggyőződéses jobboldali, konzervatív, Horthy feltétlen híve, akinek éppen a felsoroltak miatt más a nézőpontja, mint a korszak olyan krónikásainak, amilyen Márai Sándor, Fenyő Miksa vagy Gyarmati Fanni. Vitathatatlan, amit a kötet utószavában Ungváry Krisztián állít: a felsoroltak vagy „baloldali indíttatásúak, vagy a ’keresztény középosztály’ kultúrájával szemben komoly kritikát megfogalmazó személyek”. Zimándi Pius tőlük való különbözősége, egyedisége főként ebben ragadható meg.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bod Péter, Népszava.hu, 2016. febr. 15