Rózsa Sándor újjászületik a Sömmi.-ben. Cserna-Szabó András nem leszámol a korábbi romantizált betyárvezérképpel, hanem újraírja azt. És ahogy a pusztai hajnali fény a mi Sanyi bácsink arcára vetődik, önkéntelenül is elidőzik tekintetünk mélyen ülő, kéken égő, szúrós szemén, magas, kemény, okos homlokán, hegyes, madárcsőr-orrán és felfelé pöndörödő, sűrű, fekete bajszán, de minél tovább időzik rajta, annál nyugtalanítóbb érzés kerít minket hatalmába. Mert ott ül az arcán a puszta kérlelhetetlen ridegsége. Rózsa elvenni szeret, adni nem, igazságszolgáltatása nem több kegyetlen bosszúnál, ahová lép, ott vér folyik. Babonából kivágatja egy várandós anya hasából magzatát, hogy levágja annak két kisujját – mert egy betyárnak a magzat kisujja mindig megmutatja a helyes utat. Szívesen suttognánk utána mi is Muha betyár szavait, „vigyázz, szépöcsém, vigyázz, túlmész az ölégen”. De addigra ő már messze jár, rég túllépte saját határait is. Jobb pillanataiban némaságba burkolózik, rosszabb pillanataiban előtör belőle a dühöngő tömeggyilkos. Nehéz ezzel az antihős-figurával szimpatizálni: azzal, aki az ostorával agyonver egy gyereket, csak mert az kiejtette a nevét. Nem éppen Robin Hood-i gesztus. Oszter Sándort pedig egyenesen felejtsük el.

Cserna-Szabó finoman járja körbe azt a helyzetet, melyben Rózsa Sándor végleg feladja a normális – vagyis nem betyár – élet reményét, majd ennek folyományaként elhatalmasodik rajta pszichopátiája. 1836-ban még csak marhatolvajként fogják perbe, a börtönből való szökése után azonban kérdés nélkül gyilkolja a nyomában lihegő pusztázókat. De hiába élt szabadon, hiába volt pénze, bora, szeretője, hiába menekült meg a legforróbb pokolból is, mert Sándor nem volt boldog, folyton búskomorság gyötörte. Az új élet reményében Ferdinánd császárhoz benyújtott kegyelmi kérelme elutasíttatott, pedig hajlandó lett volna érte átállni a másik oldalra. Sándor ekkor törik meg végleg, és ha már betyársors adatott neki, akkor miért ne lenne ő a puszta legnagyobb, fékezhetetlen vadállata – bár döntése gyaníthatóan nem ennyire tudatos.

Az egyetlen, ami még ha pillanatokra is, de felidézi azt a Sándort, aki egykor volt, a lehetőség, hogy huszár legyen. ’48 kapóra jön neki, Kossuth megadja azt, amit Ferdinánd elutasított, ha csapatot gyűjt és harcol. De már képtelen a törvény keretei közt létezni, hiába inti óva Damjanich: „Idefigyeljen, Rózsa, szedjék öszve magukat, a büdös kurvanyjukat maguknak, mert nemsokára felderítő útra küldöm magukat, de ha addig is csak egy kibaszott gombnak is nyoma vész Versecen vagy a környékén, akkor én nem fogom nyomozni, ki a retkes faszom volt a bűnös, hanem főbe lövetem magát, azzal annyi! Megértette?” Nem a szabadságeszméért harcol, hanem bevallott ősellenségei, a rácok ellen. Néhány bújtatott szerbért egymaga lemészárolja Ezeres teljes lakosságát. Rózsa őrmester túlkapásai miatt kezd egyre kínosabbá válni. Innen már csak a pokolba vezet az út.

De igazságtalanok lennénk a Sömmi.-vel, ha csak Rózsa Sándor figurájának lélektani boncolgatásában merülnénk el. Sőt, talán már így is túl messzire mentünk. Cserna-Szabó a lelki rezdüléseket nem tárja fel jobban, mint amennyire Veszelka Imrét, a történet én-elbeszélőjét az érdekli. Márpedig őt vajmi kevéssé érdekli, ezért vele együtt mi sem felejtjük el az aranyszabályt, hogy „aki variál, az reá babrál”. Veszelka, a szegedi téren üldögélő vak koldus, Rózsa Sándor egykori társa meséli el nekünk a fiatal betyáréveket.

Nagy csaló az öreg, szereti mamlasz parasztként feltűntetni magát, pedig zseniális elbeszélő. Szeret mesélni, mindig lapul még egy történet a zsebében. Megpróbálja beadni nekünk azt a mesét, hogy Rózsa Sándor története valójában egy az Ördöggel kötött paktum története, s hogy ő maga is találkozott egyszer az Ördöggel. Vagy azt, hogy a negyvennyolcas forradalomban győzelmet arattunk, és Kossuth elnöklésével megalakult a Duna-menti Konföderációs Köztársaság. Meg hogy Széchenyi gyógyultan kijött a bécsi bolondokházából. És mindezt ugyanolyan meggyőzően meséli el, mint azt, amit képesek vagyunk tényként elfogadni. Nem az motiválja, hogy átverjen minket, inkább csak a mesehős-Sándor kedvéért színezget egy kicsit. Olyan ügyesen mázolgat, hogy végül az igazság, azzal együtt pedig az ő történetmondó hitelességének határai is elmosódnak. Egyáltalán ki ez a Veszelka?

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szmerka Dániel, Litera.hu, 2016. február 12.