Közel másfél évtized telt el legutóbbi regényed, A nyugalom megjelenése óta. Nem akarok túl nagy jelentőséget tulajdonítani ennek a ténynek, mégis érdekelne, miért vártál ennyit az új regény, A vége közreadásával?

Nem a közreadás, hanem a megírás tartott sokáig. Pontosabban még csak nem is a megírás, hiszen a szöveg legnagyobb része úgy másfél esztendő alatt született. Lehet, hogy túl korán kezdtem el írni, alig egy évvel A nyugalom megjelenése után, és nagy félelem volt bennem, nehogy megírjam A nyugalom második változatát. Ha egy szöveg működik, ráadásul sikere is van, az biztonságot ad. Az ember meg hajlamos ragaszkodni a biztonsághoz. Ahhoz, ami már bevált. Számomra viszont az lett volna maga a pokol, valamiféle élőhalott állapot, ha nem tudok elszakadni attól, ami már bevált. Ha néha kétségbeesetten felolvastam egy-egy részt Cedenkának vagy Istvánnak, mindenekelőtt arra voltam kíváncsi, hogy ugye nem A nyugalom 2. De ez csak az egyik oka, hogy miért is tartott másfél évtizedig. A másik oka Apám halála. Akkor lehetett kezdeni elölről. A harmadik oka meg nyilván az, hogy közben született más is, két színdarab, a Lázár-apokrifek, az Amiről lehet, A csöndet úgy.

Olvasóidnak azonnal feltűnhet, hogy korábbi munkáidhoz képest szokatlanul nagy terjedelmű alkotásról beszélhetünk. Milyen hozzáállást, munkamódszert igényelt, s milyen kihívást jelentett számodra az anyag kezelése, mederben tartása?

Nem szoktam előre gondolkodni a munkamódszeren, egyszerűen minden munka kialakítja a maga módszerét. Fogalmam nem volt róla az elején, hogy mekkora lesz ez a regény. Az egyetlen, ami most hirtelen eszembe jut, a zárójeles fejezetcímek. Ezek eredetileg kizárólag arra szolgáltak, hogy tájékozódni tudjak a kéziratban. Az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy megtartom őket, hiszen ha nekem segítettek, akkor segíthetnek az olvasónak is.

A közelmúltban Jáva szigetén töltöttél egy évet. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál ez alatt, s mennyiben gyorsította fel a regénymunkálatokat, hogy eltávolodtál az itthoni körülményektől?

Biztosan felgyorsította a munkát, hiszen ott írtam meg a regény java részét. De, hogy ez így lesz-e, azt nyilván nem volt honnan tudnom, amikor kiköltöztünk Jávára. Hiszen soha nem jártam ott előtte. Másrészt nem kizárólag a földrajzi koordinátákon múlik, hogy tud-e az ember dolgozni, vagy sem. Az viszont kétségtelen, hogy az ottani létforma segít abban, hogy kívülről láss rá a nyugati világra, a saját kultúrádra. És ez biztosan nyomot hagy a munkádon is.

Azt mondod egy interjúban, hogy az elbeszélő hangját hallottad meg legelőször. Ekkor még csak körvonalazódott a figura, vagy már minden lényegeset tudtál róla?

Ha minden lényegeset tudnék egy figuráról vagy egy egész regényről már a legelején, akkor nem írnám meg. Mert nem érdekelne, unnám. Az írás lényege pont az, hogy egy feltáró folyamat zajlik. Ha engem nem tud meglepni munka közben egy mondat, egy történet, ha én magam nem szembesülök olyasmikkel, amiket addig a kutya se gondolt volna, akkor egy olvasóval ez hogyan történjen meg?

Bár Szabad András idősebb nálad, a befogadóban óhatatlanul felmerül az önéletrajzi olvasat lehetősége. Mennyire azonosítható veled a főszereplő, és mindaz, amit képvisel?

Ugyanez fölmerült már A nyugalommal kapcsolatban is, meg tulajdonképpen mindennel kapcsolatban, amit valaha írtam. A saját életünkből származó motívumok, érzelmek, vagy akár történetek használatának semmi köze az önéletrajzhoz. Ezek a szövegek kétségbevonhatatlanul személyesek. Ami alatt azt értem, hogy az elbeszélő én érzelemvilága, gondolkodásmódja szoros rokonságban áll az enyémmel. Hasonló helyzetekben valószínűleg hasonlóképp reagálnék. De legalábbis fennáll ennek a lehetősége. Önéletrajz alatt viszont azt értjük, hogy egy valós élet vagy életszakasz többé-kevésbé hitelesen megismerhető. Ez pedig az összes önéletrajzi motívum ellenére föl sem merül. Olvasó legyen a talpán, aki az írásaim alapján rekonstruálni tudja az életem. Egyrészt, ugye, vegytiszta fikció nem létezik. Mert mindaz, amit egy íróasztal mellett kitalálunk, valamiképp táplálkozik belőlünk, a tudásunkból, a tapasztalatainkból. Még egy olyan figura is, aki tőlünk zsigerileg idegen. Hiszen mi magunk leszünk a viszonyítási pont, amihez képest megteremtődik ez az idegenség. Másrészt, ha az önéletrajzi motívum keveredik a fikcióval, akkor nem a fikció lesz valósággá, hanem az önéletrajziság értékelődik át, és válik egy ugyanolyan eszközzé, mint a fikció. Egy célt szolgálnak: teremteni egy olyan szöveget, világot, amelynek a törvényei nem kizárólag ránk nézve érvényesek.

Az egyik kapcsolódási pont közöttetek a fényképezés. Főhősöd sikeres fotográfusként tekint vissza életére, miközben többször beszél a hivatásáról, s gyakran az exponálásnak is tanúi lehetünk. Törekedtél-e a kétféle látásmód, a fényképezés eljárása és a szövegalkotás összekapcsolására?

[...]

A válasz és a teljes interjú itt olvasható »

Forrás:  Ménesi Gábor, Bárkaonline.hu, 2016. febr. 19.